Szemelvények Fucskó Miklós verseskötetéből

Mindenható gyerekkorom

Báránnyá bűvöltem bokrokat
göröngyöket sziklaóriássá,
madarak pitypangból szálltak szét a szélben,
tücskök ciripeltek ökörnyál-vezetéken,
s csengett szavuktól csendes csigaházam.
Kopott sörényű, kivágott facsikók
száradt szemete lófarokként lobogott
a szélben, s vele hajam –
Vágtámtól dühöngött a föld és porzott
vaduló vihar-csatám robajától,
kardomtól jajdultak vadvirág-katonák,
fejek potyogtak a virágszárról,
mert rőzséből is kardot csinált
egykor gyermek-fantáziám.
Várrá vált az erdőszéli farakás,
én voltam egyedüli kapitány-katonája,
oroszlánordítás volt a macskanyávogás,
gyakran vadak támadtak a várra
– megvédtem én, s aztán indultam a portyázásra –,
az ősz csősz bácsi viskóját rohamoztam
valóságos veszett dühvel,
mert bizonnyal volt rá okom…
Tengert kavart a szél a kenderáztatón,
nagy vihar volt, kóróhajóim ropogtak,
és sorra lebuktak a papírhajó-halottak,
a halak kiúsztak a partra,
víz tarajával repültek, a légben
fuldokló matrózként hányta a víz
magában élő állatait.
Az égből nagy kék dunyha lett fejem felett,
ha későig találtam kullogni kint…
Fölöttem az ég volt tető-takaró,
a határ volt az én szobám,
a mező volt virágos-hímes szőnyegem,
s friss lomb volt a nyoszolyám.
Az erdő egy egész más világ volt,
miben törvény volt a változás –
ősz a nyár után ruhát váltott
az ágon, s nappal mosolyogtak a fák.
Éjjel a sötét csúffá marta arcomat,
elrejtett engem, látszani vágyót,
magába foglalt az éjnek részeként,
s már nem is voltam, csupán csak sötét.
Akasztott hullák lógtak az ágon,
nappalra eltűntek sorra a fákról,
félelemtől lázas fantáziámból.
Álmomban szőlő termett az akácágon,
dinnyét kínált felém a kevély tölgy,
kökénybokron ribizli piros-feketéllett,
gyümölcskosár lett a madárfészek –
pelyhes, nagy sárga narancsok kiszálltak,
étket vinni az édes fiókáknak…
A réten marhák nyomai – elszórt tükrök –
csillogtak a nap sugarára eső után,
s föl-fölnéztek a szivárványra.
Marhalepényekből a penészleki porban
bárányt, tehénkét, jászolt szobortam,
s mire kész lett a szabadtári tárlat,
a templomtól hazáig megmutatta,
hol járt a gulya s a puccos kis pulya –

Átugrós-patak a kertek alján
hömpölygött, mint nagy folyam,
mint Nílus, esőtől áradottan.
Az én falum volt maga Velence,
eső után utcán-dűlőn hömpölygött az ár –
élő sárkányokat szobrászkodtam az égre,
felhőkből, s rejtettem felhők mögé,
tüzet okádtak dörögve a földre,
villámot szórtak, s párát leheltek,
míg átváltak sovány fellegeknek
és megszűnt a vihar –
Fényes nap-láng-lobogásban
víg, üde mezőkön jártam,
hol visszhangzott tündérek kacagása,
zöld fűszálak fejem fölé nőttek
s dzsungelt álmodtam a pusztaságba:
én voltam Robinson, Tarzan,
kecskét dühítő torreádor,
világot teremtettem semmiből,
mindenható fantáziámból…
Én voltam minden példaképem,
voltam hős pilóta, repültem
fák tetején ülve, pilótafülke-
gallyak közül kandiztam a mélybe…
Legfőképpen mindig más voltam magamnál,
és olyanná bűvöltem a világot,
hogy más legyen, mint milyet ti láttok.
Nekem sivatag lett a homokdomb,
szelíd óriás a templomtorony,
elfújhattam volna a világot,
ha képzelem, hogy orkánt okádok,
s ha virágokat gondoltam a rétre
álomba bódítottak az illatok…

Nem értettelek titeket, titokzatosok,
mert nem tudtátok megérteni,
hogy egyedül szeretek játszani,
s hogy magam találtam ki magam,
hogy így nagyok fölött mindenható vagyok.

A megbűvölthöz

Úgy jössz ringva a régi vetésben,
mintha a Varjak küldötte volnál.
Félig a Földön, majdnem az Égben –
Jaj, szabadíts meg, vissza se jöjj már.

Úgy jössz fázva a tél-esti szélben,
mintha a Fagynak ágyasa volnál.
Már ne ölelj meg, menj el a Jéggel –
Jaj, szabadíts meg, vissza ne jöjj már.

Szép Kerub-arcú, isteni fényes,
búzamezőkben tárt öled: oltár.
Áldozat-asszony, vérzeni vétkes –
ölbeli táncban megszabadulnál.

Pazar kilátásaim 

Szobor nem lesz belőlem
se „saját halott”
legfeljebb mi már vagyok
imitt-amott
lexikon-szócikk
vagy ágyszám az elfekvőben
netán ki vesémbe látott
a sebész tud több részt belőlem
„fejből” ha visszaidézi
nyitott mellkasom képeit
sejti a kórság okát vagy tudni véli
s hogy mi romlott ott meg itt
de emléktábla sem leszek
se válogatott se összegyűjtött
se bőr-díszkötéses
(csak a magaméban)
és ünnep se leszek se díj –

gyermekeimben leszek az emlék
a nem-vagyok csupán az leszek
Isten kertjében örökös vendég
leszek – életre holtan – ha voltam

(Orpheusz Kiadó, 2009)v