Baljós eső érkezett. Innen, a csillagvizsgáló valamikori építőjének villája ablakából szinte úgy tűnt, mintha sírna az ég. A park fái tűrték a mosdatást, nem tiltakoztak az égi zuhany ellen. Tekintetemmel követtem a cseppek útját. Ha nem a rügyfakadás előtti, vajúdó állapotban lett volna a természet, azt hitte volna az ember, hogy rideg, szomorú novemberi délután borult ránk. De a naptár szerint tél volt még, Jégtörő Mátyás előtt jártunk, február 24-én az ő szekercéje töri meg a jeget, a tél hatalmát, így ábrázolta Rubens is ezen a képen. Csakhogy tél sem volt, nem láttunk havat sem.

Csendesedett, lassult a vihar irama. Varjak rebbentek fel, és köröztek a fák csontvázai felett. Az egész kert olyan melankóliába fordult, mint a hangulat, ami körülvett bennünket a túlfűtött irodában. Elnehezült rajtunk a délután, ebédidő után voltunk. Két óra múlt.

Bár nem volt jellemző éppen valamennyiünkre a jóllakottság: az éhségtől kopogott a szemem, ettől éberebb voltam a többieknél, hiszen reggelire csak pár szelet mazsolás kalácsot faltam be kedvenc teakeverékemmel lehörpintve. Ekkor toppant be a főnök váratlanul, hogy sürgősen összehívja a tanácsot. Kapkodta a levegőt, minta üldöznék, nem tudott úrrá lenni a saját hangján. A gyakornok srácon kívül mindenki jelen volt perceken belül. Sűrű, mély csend ülte meg a villa tanácsteremét. Úgy osontunk be, mint a tolvajok, surranva gyorsan, nem ütve zajt, ismertük egymást, megéreztük a levegőből, milyen legyen a viselkedésünk, szabályosnak tűnjön, ahogyan levegőt veszünk. Most már a piros cserepes tetők és a Szent József-templom sisakos tornya sem mutatott barátságos képet odakintről. Egy letűnt világ kulisszájának tűnt.

Jégtörő Mátyásra vártunk. Mindenki feszengett a bőrfotelekben, amelyek szinte kínzóan kényelmetlenekké és ridegekké váltak alattunk, amikor a főnök ünnepélyes, tiszteletet parancsoló arccal felállt az ovális asztal mellől, megigazítva Medúza-fejekkel díszített arany Versace nyakkendőjét, és előadta az előző napi vezetőségi ülés határozatát, amely szerint leváltják, és egy másik csillagász foglalja majd el a helyét. Egyszóval a csillagvizsgáló az egyetemhez kerül. Mégsem oldódott a feszültség a párás csendben, a bőrfotelek sötét anyaga kínosan sercegett alattunk, nem idomult már hozzánk. Eldobott, kivetett bennünket. Mindannyiunk arcán döbbenet ült, habár valóban csak idő kérdése volt, hogy mindez bekövetkezzék. Hát bekövetkezett! Tudat alatt mégis elhessegettük a gondolatát, így védekezik az ember egója, egzisztenciaféltése a váratlan traumák ellen.

Milyen gyorsan fordul a föld saját féltekéje körül: a fejemben percről percre új lehetőséget teremtett az új helyzet: visszamegyek az egyetemre, és tanítani fogok. Mégis így lesz tisztességes és becsületes, nyugtattam magam.

Az eső széllel felvértezve mind erősebben csapkodta az épület oldalát, és nehéz, nagy cseppekben havas esőbe váltott át. Szinte már ki sem lehetett látni az irodai dolgozószobám ablakán. De akkor is: a csillagvizsgáló kertjének fáin ott bújtak a parányi, alig nedvesedő, gallyakból fakadó gesztenyerügyek, melyek talán holnapra már visszavonhatatlanul és végérvényesen a kikeletet hirdetik.

Kontra Ferenc