Szonda Szabolcs 1974-ben született Sepsiszentgyörgyön. A középiskola elvégzése után a bukaresti Hungarológia Tanszéken tanult, ugyanott védte meg doktori disszertációját. Volt szerkesztő és tanár, bő évtizede pedig a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, emellett műfordítóként alkot. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: Kezdjük a számomra legfontosabbal: diákkoromban, az évezred legelején akadt kezembe egy Vagyontárgyalás című verseskötet, amelynek a szerzőjét akkor még személyesen nem ismerve, de lenyomozva, arra jutottam, hiába olvasnám további verseit, mert azt a könyvecskét leszámítva, jó, ha még másfél kötetnyi készült belőlük. Miért váltottál az ígéretesen induló pályáról, mi lesz a versekkel?

Szonda Szabolcs: A Vagyontárgyalás már az aktív költői pályám azóta érvényes finisét jelentette 2002-ben, megelőzte a Kiegyezés a tükörrel, amelyből néhány verset átemeltem ebbe, némileg módosított változatban, és időben a kettő között, Periszkóp Pál szerzői néven jegyeztem egy, Cseke Gáborral – azaz Bakter Bálinttal – közösen írt kis verskötetet. A verssel mindmáig jó viszonyban vagyok, közel két évtizede azonban olvasóként és műfordítóként. Mondják, hogy van pár dolog az életben, amivel ha komolyan foglalkozott az ember, nem felejti el, hirtelen a biciklizés jut eszembe köznapi analógiaként, de mivel mégiscsak alkotás, tehát más szféra a versírás, mint a pedálozás, inkább azt mondanám: esetemben búvópatakká vált a saját költészet, tudom, hogy megvan bennem, az elmúlt években kétszer felszínre is tört, felkérések nyomán, s eléggé jó volt a sodrása némi „pedálozást” követően, úgyhogy nem zárom ki, meglephet, előjöhet még, akár tartósabban és lendületesebben is. Bár sokszor érzem úgy egy ideje, lehet, az életkor is hozza ezt, hogy ha írnék sajátot, nemcsak „gyúrnék” erre a műfordítással, prózával próbálnám ki magam.

BT: Sepsiszentgyörgy ugyan a legpezsgőbb kulturális élettel bír a székelyföldi városok között, de Budapesthez vagy Bukaresthez mérten mégis periféria, mennyire könnyű napirenden lenni és az irodalmi élet körforgásában részt venni?

SzSz: Többeknél olvastam az irodalmi élet vonatkozásában, Nádas Péternél, Mircea Cărtărescunál, hasonlót Bodor Ádámnál is, hogy a centrum és a periféria viszonyában kétirányú dinamika van, ennek kell lennie azért, hogy mindkettőnek java származzon az oda-vissza hatásból. A nagyon ismert és a kevésbé befutott szerzők, alkotások nem egymástól légmentesen elzárt terekben léteznek, alkotnak, hanem egyazon szellemi építmény különböző, de egymással kommunikáló, olykor alig észrevehető hajszálereken is kapcsolatban lévő szintjein. Máshol ilyen értelemben egymásra ható koncentrikus körökként ábrázolják azt, ahogyan az irodalmi élet centrumát táplálja a periféria, a középpont pedig ösztönzőleg hathat utóbbira. Azt gondolom, ilyesmi történik a kulturális élet tekintetében is – azzal együtt, hogy átjárhatóbb, kinyílt világban élünk, mint mondjuk másfél, két évtizeddel ezelőtt, és ez nem vagy nem csak önmagától, az általános körülményrendszer alakulásából következett, hanem munkás folyamat révén, amelyhez a könyvtárunk is alaposan hozzájárult, és kiveszi a részét belőle ma is, ezért lehetünk benne a körforgásban szervezőként is. Valóban léteznek az általad említett centrumok, hozzájuk képest földrajzilag is periféria Székelyföld, de a napi munkámban azt élem meg egyrészt, hogy például sok magyarországi vagy bukaresti, jászvásári stb. író, költő meghívottunk, akiknek olyan élmény a sepsiszentgyörgyi tartózkodás, mint nekünk a találkozás, beszélgetés velük, megtapasztalják városunknak, megyénknek azt a sajátos hangulatát, levegőjét, ízét, ami számukra is, amíg itt vannak, felfedi, miért centrum a mi életünkben ez a hely. Másrészt abban is hiszek, hogy minden település, régió, ha él és élni akar kulturálisan is, olyan specifikus értékeire alapozhat, amelyek tükrében saját közössége számára, de máshonnan érkezőknek is hatékonyan ellensúlyozhatja periféria-létét. A könyvtár programjai közt ezért is hangsúlyosan arányos a helyi, a régióból érkező szerzők, munkáik jelenléte, nem csupán a helyismeret, helytörténet, hanem a szépirodalom terén is, hiszen könyvtár-névadónknak, Bod Péternek a Szent Hiláriusban megfogalmazott szavait parafrazálva, értelmezve, mindenki számára „ott vagyon a kerek föld közepe”, ahol él és értelme van munkájának.

BT: Könyvtárigazgatóként, irodalomszervezői tevékenységed során hogyan látod a fiatalokat mint olvasók vagy esetleg jövőbeni alkotók, vannak-e és motiválóan hatnak-e a csillogó szemek?

SzSz: Optimistán. És egyértelműen kijelentve, hogy ebben a kérdésben sem egészséges az általánosítás, semmilyen irányban. Nyilván nem tudom felmérni egészében „a fiatal” korosztályt, főként, hogy a rendszerváltás után születettek esetében azt tapasztalom, sokkal gyorsabban megy végbe rétegződés, a generációk intenzívebb iramban követik egymást, akár pár évente is árnyalatnyi vagy ennél erősebb különbségeket hozva létre a korosztályok között. Viszont amit közelről látok, a könyvtárba járó, annak programjain részt vevő, tehát az intézmény vonzáskörzetében lévő, nem kis számú gyermeket és ifjút, annak alapján csak azt tudom mondani: nagy melléfogásokat szülhet a pejoratív töltetű, „ezek a mai fiatalok…” kezdetű mondat hangoztatása. Legélesebben a könyvtárunk és a csernátoni Haszmann Pál Múzeum közös szervezésében, idén már nyolcadik alkalommal sorra kerülő, nyaranta a múzeum székhelyén lezajló diákvetélkedőkön és ezek nyomán az olvasó- és kézműves táborokban tapasztalom ezt, amelyekben magam is tevékenyen, végig részt veszek. Tíz-tizennégy éves, háromszéki tanulók mérettetnek meg ezeken, több-kevesebb ilyen tapasztalattal érkeznek, de szinte nem találni olyant köztük, akit ne érdekelne mi fog történni, vagy akiben ne lenne késztetés a versengésre, az új élmények megszerzésére. Ha szervezőként, idősebbekként jól tudunk válaszolni a kíváncsiságukra bízhatunk abban, hogy megmarad a későbbiekre nézve is a figyelmük az iránt, amit kulturális intézményként kínálunk számukra. Igen, más, néha meglepő a reagálásmódjuk bizonyos dolgokra, nekünk viszont abban van felelősségünk, hogy rugalmasan tudjuk fogadni ezt, olyant ajánlva számukra, ami nemcsak válaszol az igényükre, hanem bővítheti azt. A csillogó gyermekszemek egyértelműen motiváló hatásúak, a legjobb megerősítése annak, hogy nem hiába és nem magunknak dolgozunk, hanem van remény az értő, kitartó utánpótlás kialakulására közönség és akár leendő munkatársak terén is. Közművelődési intézmény, így közkönyvtár esetében is ez óriási, lényeges dolog.

BT: Milyen viszonyban vagy olvasóként a magyar és a román irodalommal? Milyen szempontok szerint válogatsz a fordítanivalók közt?

SzSz: Figyelmes, de úgy érzem, nem eléggé intenzív és átfogó olvasó vagyok. Amikor a könyvtárba kerültem, azt mondta nekem valaki: pff, milyen jó dolgod lesz, ülsz egész nap és olvasol. Lehet, nehezen hihető, de még ma is találkozom ilyen reakcíóval, bár többnyire most már viccesen mondva. Ki kell ábrándítanom az illetőt, bő tíz év távlatából sem sikerült nemhogy egész nap, de minden nap se olvasnom, annyi az adminisztratív, a szervezési, a koordinálási munka, nemcsak intézményen belül, hanem abban az örvendetesen rendkívül élénk kultúrközegben, amely kialakult jó évtizede Háromszéken és főként Sepsiszentgyörgyön. Amikor viszont időt tudok szakítani rá, lehetőleg folyamatos időt, akkor ugyanúgy el tudok merülni olvasmányaimban, mint gyermekkorom idején. Szeretem a kihívásokat ebben is, azt, amikor meg kell mérkőznöm a könyvvel, a témával, amikor vonz és taszít is a szöveg, de a vízválasztónál – ami, érdekes ezt tapasztalnom például több kortárs mű esetében, esetemben leggyakrabban valahol a negyvenedik oldal környékén van – mégis beemel, magával ragad. Amikor kevesebb időm van olvasni vagy épp nincs, a folyóiratok és az internet révén igyekszem nyomon követni az irodalmi élet mérvadó történéseit, megjelenéseit, ez nemcsak munkám része, hanem alkatilag is van rá igényem. Többnyire megkeresem, mit fordítanék le, de néha szembe is jön, olvasmányként. Ez talán közhelyes, de érvényes, mert minden műfordítás előzménye, alapja a szöveg olvasóként történő befogadása, értelmezése, elsajátítása: alapvetően azt fordítom szívesen, amit szívesen olvasok. Sok egyedi, összetett szerzői koncepció, szövegvilág, témakezelés jellemzi a közelmúlt és a jelenkor magyar és román irodalmát, néha olvasót próbáló vagy elvontabb kivitelezésben. Számomra akkor igazán izgalmas ez, ha életszaga van, ha vannak kapcsolódási pontok benne a magam közemberi valóságához. Műfordítóként talán ezért választom szívesen a román irodalom ún. „nyolcvanas” nemzedékének, egy máig jelentős hatású generáció tagjainak alkotásait, a mai szerzők közül pedig azok írásait, akik valamilyen módon ugyanilyen vagy hasonló koncepcióban dolgoznak. A minap számoltam egyet, s az derült ki, hogy az általam eddig kötettel vagy egyes írásaikkal magyarra fordított, több mint 35 román szerző zöme az előbbi vonulatba sorolható.

BT: Hogyan lendülsz át a holtpontokon, találkoztál-e már megoldhatatlan feladattal fordításaid során? Mennyire segítőkészek a szerzők, van-e lehetőséged konzultálni velük, adnak-e visszajelzéseket?

SzSz: Nagyjából minden problémásabb szó, kifejezés jelentése kinyomozható. Ritkább ezért, hogy a szerzőtől egy-egy szó jelentését kell megkérdezni – bár, azt hiszem, egyszer jártam így magam is, valamilyen tárgynak, aminek a mondatban hangsúlyos szerepe volt, annyira szűk körben használt, tájnyelvi megnevezése kapcsán, amit egyszerűen nem tudtam felfejteni. Általában nem fordulok a szerzőhöz, ha meg is tettem néhányszor, inkább azért volt, mert ugyan a műfordító munkája közben értelmez és adaptál, kvázi újraalkot egy szöveget, a vonatkozó felelősséget is vállalva ezzel, de olykor, ha nem is sűrűn, megerősítésre van szüksége egy-egy fontos mondat, passzus esetén, jól értelmezte-e azt, nem adott-e esetleg túlságosan szabad kezet önmagának. Azok a szerzők, akikkel én konzultáltam, segítőkészek voltak, érzékelték, mennyire fontos, hogy egészében, részleteiben is, rendben legyen könyvük más nyelvű kiadása – legfeljebb elámultak egy picit, hogy az a szó vagy részlet nem azonnal érthető, hiszen írás közben számukra teljesen az volt.

BT: Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a tevékenységet a napi munkáddal, ahol sokszor nemcsak a könyvtárban, de a bürokrácia útvesztőiben is helyt kell állnod, nem könnyítik meg a többségi „jóakaróid” sem a dolgodat?

SzSz: Hosszú történet lenne a „jóakarókról” szóló, főként, hogy már könyvtárigazgatói munkám kezdetén bő két éves meccsem volt az egyik hírhedt ilyen személlyel, akinek meggyőződésében kételkedem, de azt elhiszem, hogy megélhetési célból sikeresen folytatja üzelmeit. Azt a mérkőzést bírósági úton ugyan elveszítettem, utána viszont emberi-intézményi vetületben megnyertem. Azt tanultam meg abból az időszakból, hogy elébe kell állni minden ilyen történésnek, és lehetőleg úgy vinni végig, átlátható, az ártó szándékúak számára is egyértelmű érvekkel, hogy edzettebben, tapasztaltabban kerüljünk ki belőle. Vannak viszont olyan „jóakarók” is, nemzetiségtől függetlenül, akik úgy bírálnak, hogy előre szeretnének mozdítani valamit, még ha ez elsőre nem is fogalmazódik meg bennük, nem pedig visszahúzni, letörni embert és intézményt, energiát vonni el iszapbirkózásra stb. Bár nyilván el tudok képzelni értelmesebb munkát és időtöltést, mint velük vitázni, viszont ha azt tapasztalom, hogy olyantól kapok kritikát, aki lényegében az épüléshez járulna hozzá, és aki, még lényegesebb, hajlandó elgondolásait hozzámérni az ellenérvekhez, igazítani azokon a vita során, azaz szembenézni az általa talán „mumusnak” képzelt jelenséggel, nem sajnálom az illetővel történő eszmecserére fordított időt, energiát. A bürokratikus teendők közepette természetesen felüdülés az olvasás és a műfordítás, és akkor lehet elégtétel mindkét tevékenység számomra, ha sikerül rendesen rájuk hangolódnom, ha kívül hagyhatom mindebből a száraz, adminisztrációs muszáj-teendőket. Ami nem mindig sikerül… Szerencsémre van az intézményvezetői munkámnak az a nem kis része is, amikor író-olvasó találkozók alkalmával vagyok a meghívottak beszélgetőtársa, házigazdája, nemcsak kimondottan a rendezvényen, hanem sepsiszentgyörgyi, háromszéki, székelyföldi tartózkodásuk során. Gyakran emlékezetes, élményként ható beszélgetéseket hoznak ezek a találkozások, amelyekből töltekezni lehet emberileg, szellemileg, és amelyek feledtetik a bürokratikus teendőkből a kimerítő nyűgöket.

BT: Milyen fordításra, szerkesztésre váró könyvek lapulnak jelenleg az íróasztalodon? Melyik fog megjelenni legközelebb?

SzSz: A „nyolcvanasok” egyik vezéralakja, Alexandru Mușina utolsó előtti és utolsó, posztumusz verskötetét fordítottam le az elmúlt időszakban, a Regele dimineții (A reggelek királya) és a dactăr nicu & his skyzoid band (dáktör niku & his skyzoid band) címűeket. Érdekes módon a mélyrétegben rokonítható, ugyanakkor stilisztikailag és az írásmód, a koncepció szintjén, egymással feleselő könyvekről van szó, amelyek akár tükröt is tarthatnának egymásnak. Ezt szeretném átnyújtani a magyar olvasóközönségnek az elkövetkezőkben, amint meglesz hozzá a kiadó is. Ami a következő munkámat illeti, nem csak a rendszerváltozás kerek évfordulója miatt tűnődtem azon az elmúlt időszakban, hogy szeretnék olyan román prózaművet lefordítani, amely az 1990 előtti hazai gyermek- és kamaszkort idézi fel a mai felnőtt szemével, tudatával. Ilyenszerű keserédes időutazást vélek felfedezni Florin Irimia Misterul mașinuțelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók rejtélye és más történetek) című rövidpróza-kötetében, és úgy érzem, jó munka lesz ennek a magyarítása.