Lázas idők voltak

Csengey Dénes emlékére

A rendszerváltás egyik emblematikus alakja alig három évet élt a „szabadságban”, nyugodtan nevezhetem a sorsfordító idők első hősi halottjának. Ma is ott látom egy lépcsőn, ahogy jelképesen elfoglalja a tévét, keze felemelve, mint Petőfi Sándoré; vállra vetett farmerdzsekijében ott kószál valamelyik Jancsó filmben; dalokat ír Cseh Tamással.

Hamar lett „Csengey” nekem is, elröpültek a Fiatal Írók József Attila körében eltöltött mozgalmas és dolgos évek, amikor naponta vitatkoztunk, nevettünk, éltünk egymás mellett. A lakiteleki sátorba, ahol az MDF alakulni kezdett, én már nem mentem el. Lezsák Sándor sokszor szememre vetette, hogy akkor „cserben hagytam”, szükség lett volna rám is. Az én sorsom másfelé vetett akkor, hogy azután egy másik énemmel ismét visszatérjek, de az én helyem már foglalt volt. Nem lettem politikus, maradtam író. De soha nem tudtam kívülről szemlélni, ami történik.

Mire észbe kaptam, már meg is halt. 1991 volt, Dénes a Hitel szerkesztőségének tagja, országgyűlési képviselő, három napig feküdt holtan a lakásban, amit egy képviselőtársával közösen béreltek. Szívmegállás. Így áll a jegyzőkönyvben, idegenkezűség kizárva. De három napig senkinek nem hiányzott? Ő, aki mintha egyszerre három ember helyett is élt volna? Nem tudom.

Halála ötödik évfordulójára Erdély János emlékfilmet forgatott róla egyik könyvcímét véve kölcsön a film címéül: A kétségbeesés méltósága. Ebben a filmben sokan megszólalnak, Elek István felesége, Kata könnyekkel küszködő arcát látom, és Balassa Péter lázban égő szemét, ahogy magyarázza: „Sokszor mondtam neki: Dénes, így nem lehet! Bele fogsz halni! Vegyél vissza!” És Dénes nem tudott visszavenni, mindent halálos komolyan akart. Harmincnyolc fokos lázban égett mindig, élete szerencséjének mondható, hogy részt vehetett azokban az években, formálhatta is őket, sajnos nem sokáig. Most már tudom, szerencséje az is, hogy meghalt olyan fiatalon, harmincnyolc évesen, nem tudom elképzelni, mi lett volna vele az elmúlt húsz évben? Egyszer azt írtam: „A szív tudja, mikor kell megállni.”

„Európába, de mindannyian!” – Ez a program Csengey Dénestől származik, ki is van írva a lakiteleki előadóteremben, ahol a Csengey Dénes Szabadegyetem működik, ettől függetlenül is elég sokat szoktunk hivatkozni rá. Telitalálat ez a mondat Dénestől, nagyon sokszor eltalálta a lényeget. És amikor még élt, talán nem volt látható, milyen fontos, radikális követelés ez. Körülbelül a „Szabadság, egyenlőség testvériség!”, vagy „A néppel tűzön-vízen át!” kategóriájába tartozik, amiért sokszor kinevetnek, ha emlegetni merjük őket, de nekünk mégis ragaszkodni kell ezekhez az alapokhoz.

A mindannyian-t veszem előre a követelésből, mert e tekintetben állunk a legrosszabbul.

A rendszerváltásnak elnevezett folyamatok óta, melyeknek során éppen most vészeltünk át egy olyan nyolc évet, melynek kalandorpolitikája alatt szinte zuhantunk a szakadék felé, egy olyan személy vezetése alatt, akinek a nevét nem vagyok hajlandó leírni, és most pár hónapja kezdhettük onnan, ahonnan elindultunk. Illetve ez a nyolc év olyan rombolást végzett, hogy kérdéses, mikor jutunk vissza gazdasági tekintetben a nyolcvanas évek végének a szintjére. Hogy lélekben, testben erkölcsi és szellemi erőben mit veszítettünk, felmérhetetlen. Éppen a fordítottja történt meg Csengey Dénes követelésének. Az Európába, de mindannyian! helyett egyre kevesebbek jutnak Európába, akár a valóságos, akár a szellemi értelemben vett Európára gondolunk. De elmennek, szó szerint kényszerülnek elhagyni a hazájukban megélhetést nem találó orvosok, mérnökök, akiknek a tudását Párizsban, Bécsben, Londonban jobban elismerik, mint itt. Egyre kevesebben birtokolják az előállított javak többségét, s noha tudom, hogy az anyagi gyarapodás csak egyik része annak, amit Dénes Európán értett, mégis nehéz lenne fennkölt európaiságot, vagy akár csak magyarságot kérni azoktól, akiknek nincs otthonuk, nincs munkahelyük, nincs iskolájuk, vonatjuk, buszuk, templomuk, postájuk. „Aki még egy lakást sem tudott adni, hogy adhatott volna hazát?” – s most Váci Mihályt idéztem, akit idézni nem szokás irodalmi szalonokban. Czeslaw Milosz a rosszabbik Európának nevezte Kelet-Európát, tudjuk miért. Én lelenc-Magyarországnak nevezném most már lassan az ország nagyobbik részét is, hiszen mostohának nem nevezhetem, a mostoha jelző azokat illeti, akik felelősek ezért a helyzetért. Hogyan beszélhetnénk törvény előtti egyenlőségről, amikor naponta kapcsolják ki az áramot elbújt kis falucskák iskoláiban, szüntetik meg az ebédszolgáltatást, mert az önkormányzat nem tud fizetni, hónapról hónapra kaphat csupán haladékot a kilakoltatással fenyegetett több mint százezer család. Naponta újabb és újabb milliárdos csalásokról hallunk; nem szűnik a gyűlölet, hanem nő. Olykor még az is eszembe jut, talán, ha ő élne, maga szállítaná az élelmet az éhezőknek. És ezek az éhezők nem Afrikában, Indiában élnek, hanem itt, Magyarországon.

Van az éhségnek egy olyan foka, amikor hallucinálni kezd az ember. És van szellemi éhség is.

Ebben a szellemi éhségben beszélgettünk nagyon sokat arról, milyen jó lenne az Élet és Irodalom mellé még egy irodalmi hetilap, hogy megmutathassuk: igenis van másféle szellem, máshonnan jövő kultúra, irodalom. Dénes szerencsére nem élhette meg, hogy a nagy nehezen, 2009 végén megszülető Nagyítás nyolc hónap után csődöt mondott, s most megint egyedül a liberális baloldalnak van irodalmi hetilapja. Az 1957-ben alapított Élet és Irodalom szerkesztői nem érzik rosszul magukat, hogy egyedül az ő hangjuk hallatszik. Alighanem tetszik nekik a helyzet. Napilap, folyóirat van most már mindkét szellemi holdudvarból. De az másféle jelenlétet biztosít. Egy „másik” irodalmi hetilapra is szükség lenne, már csak az esélyegyenlőség nevében is. A bankok konszolidációjára voltak milliárdok, lesznek is bizonyára, de mi lesz a szellemi élet konszolidációjával? Erről beszélnénk Dénessel ma is, ha élne. Húsz év múlt el?

De miért is beszélek szellemről, amikor lassan nemhogy Európába, de a szomszéd faluba nem tudnak eljutni százezrek, és tudunk olyan falusi iskoláról, ahol számítógép van minden iskolapadon, de a mennyezet bármelyik pillanatban rájuk dőlhet. Budapesten pedig hálnak az utcán. Nem is kevesen.

Csengey Dénest küldetéstudata ezeknek a hátrányos helyzetű vidékeknek a felemelésére predesztinálta. Egyszer csak ott termett a Fiatal Írók József Attila körében, ahol szinte kizárólag pestiek, vagy annak látszók voltak, és úgy termett ott, mintha mindig is ott lett volna. Az első percben el kellett fogadni, nem lehetett nem észrevenni. Nem csak úgy jött, hogy fogadjuk be, úgy jött, hogy mondani akar valamit, oda kellett figyelni rá, vezetőnek született. Kitűnt közülünk, tehát nem tehettünk mást, azonnal elfogadtuk. Kik voltunk ott? Szilágyi Ákos, Elek István, Lezsák Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Kulcsár Szabó Ernő, Zalán Tibor, Csajka Gábor, Csordás Gábor, Tóth Erzsébet. És még valaki az Írószövetség KISZ titkáraként, aki vitte a híreket a Pártközpont vezetőinek. Nem olyan rég az Interneten találtam egy visszaemlékezést, melyből kiderül, hogy az egyik vezetőségi ülésről, ahol elnököt választottunk, hogyan nyilatkoznak ezek a pártközpontbeliek. Idézem: „Szilágyi Ákos jó választásnak tűnik, fennállt ugyanis a veszélye, hogy Tóth Erzsébetet vagy Elek Istvánt választják meg.” Nekem nem jutott eszembe, hogy ilyen veszélyes lehetnék.

A politizáló FIJAK nem tetszett mindenkinek, nemcsak a nagyoknak, hanem a társainknak sem. Gyanúsak voltunk, mit akarunk, mit hőbörgünk, és Csengey főleg nem tetszett, mert ő meg nem olyan volt, mint ők. Fehér ing, farmerzakó a vállra vetve, cigaretta egymás után, tűz a szemeiben, mindig sietett, mindig volt következő elképzelése, amikor mi már feladtuk volna. Olyan volt, mint egy forradalmár a régi időkből, erre mondta az írótárs, hogy akarjon újat nyugodtabban, az életét veszélyezteti. Mit lehet erre mondani most már? Mindenki, aki él, az életét veszélyezteti. Azóta meghalt Balassa is meg Csengey is, és bár nem szeretnék szentségtörő lenni, megmondom őszintén, nem tudom elképzelni, hogy ma is élhetne. Ahogy Petőfit a szabadságharc bukása után és József Attilát a Kádár rendszer szánalmas pocsolyájában, Dénest sem lehet elképzelni mai világunkban. Most már Szakácsi Sándor is meghalt, aki élete utolsó pillanataiban még eljátszhatta a Dénes monodrámájának főszerepét: a cellában kuporgó, szenvedő, gondolkodó Villont. Mert írónak indult Csengey Dénes, csak a lázas idők követeltek mást tőle. Ragaszkodott azokhoz, akiket szeretett, akikről azt gondolta, hogy köze van hozzájuk. Olyan nyílt szívvel, visszautasíthatatlanul közeledett, mint amikor a gyerekek azt kérdezik: Leszel a barátom? Lehet erre nemmel felelni? Nem. Hamar megtalálta a hozzá illőket, azt csinálta, amit akart, és hitt benne. Amikor egyedül maradt, ki tudja, milyen poklokat élt át, én már a politikusi pályáján csak távolról követtem. Amikor a halálhírét hallottam, persze nagyon megrendültem, és a magányt találtam benne leginkább felidézendőnek, éppen benne, aki annyira kereste a társakat. Írtam egy verset róla, melyet egy találkozásunk ihletett. Telefonon hívott, valamit meg kellett beszélnünk, mondta, hogy menjek a Pilvaxba. Bár évtizedek óta Pesten éltem, a Pilvaxba nem nagyon jártam. Mi a Hungáriában, a Pilseni sörözőben, a Fiatal Művészekben múlattuk időnket, amiből akkor még úgy tűnt, rengeteg van. Mindegy, elmentem, és amikor már mindent megbeszéltünk, azt mondta, várjunk még, biztos bejön valaki, ide szoktak jönni. Kik? Kérdeztem. Hát a Cserhalmi, Cseh Tamás, valaki. És akkor még beszélgettünk. Én nem ismertem őket személyesen, és azt hiszem, dolgom is volt. Cseh Tamás szólt persze a magnóból, olykor napokig, de ő egy ikon volt, hogy a valóságban is létezik, nekem föl sem merült. Ők ismerték egymást Dénessel, de egyébként Dénes természetesen került a nagy emberek, pl. Jancsó közelébe. Halála után mégis ez a Pilvax-beli találkozás idéződött fel bennem, a magány, a várakozás: „Csengey Dénes utolsó délutánja: A Pilvaxba ment. Talán Cserhalmit kereste, talán Cseh Tamást. Talán Petőfi Sándort. De csak egy lány jött, egy pillanatra látni engedte vállán a tetovált playboy nyuszit.” Most, amikor nemrég újra elolvastam ezt a rövid verset, döbbentem rá, hogy minden benne van. Forradalmár volt, amikor nem volt se forradalom, se forradalmárok. Egyezkedők voltak, osztogatók és fosztogatók. Most itt állunk kifosztva, és személy szerint nem érdekel Európa, az se biztos, hogy akarok oda menni. Szeretnék még életemben egyszer úgy körülnézi az ország legeldugottabb helyén is, hogy ne kelljen szégyellni magam.

Nem tudom, sikerül-e.

(Nap Kiadó, 2019)