Percy Bysshe Shelley: Az éjhez
Nyugat hullámán jöjj te nagy
és csöndes Éj!
Kelet barlangjain riadj,
hol a verőfényben kevély
s bús álmokat szőtt a kezed,
te kedves és te rettegett –
jöjj, ne henyélj!
Födjön csillaghímes, setét
és bús talár!
Vakítsd meg a Nappal szemét
hajaddal, csókold holtra már,
s illese földünk megszokott
varázsló, mákonyos botod –
mindenki vár!
Hogy fölkeltem hajnalba ma,
kivántalak;
gőzölt a kertek harmata,
virág, fa tikkadt lankatag
s hogy az alélt Nap fáradott,
mint únt vendég csak váratott,
kivántalak.
Halál bátyád lágyan sugott,
mondd, kellek-é?
Álom, hártyás-szemű hugod
úgy zümmögött, mint déli méh,
dajkáljalak, maradjak itt? –
De szóltam én, hiába hítt,
menj másfelé!
Jön a Halál, ha te elülsz,
hamar, hamar –
jön az Álom, ha elrepülsz;
vigaszt csupán tőled akar
a szívem, édes-édes Éj –
Gyorsítsd a szárnyad, ne henyélj,
óh, jöjj hamar!
(Kosztolányi Dezső fordítása)