Részlet Tompa Mária kötetéből – A Valóság és illúzió tánca – Szentkuthy Miklós színpada című fejezetből

Szentkuthynak fontos volt a színtér, ahol szondázni tudta a vele szembenálló ember belső, lelki összetételét. Legboldogabb emlékeim közé tartozik: sürgős kéréssel vagy kérdéssel megyek be a könyvtárszobába, kinn függőben hagytam valami munkát, bocsánatot kérek a zavarásért, de ő mielőtt készséges választ adna, nyugalomra int, a szemben lévő karosszékre mutat: Ülj le. Megbeszéljük. Igyunk együtt egy kávét. Hát élünk, nem? Ebben az utóbbi három szóban benne volt a jelen mélysége, és tudtam azt is, hogy nem a pascali „divertissement” mondatja vele, ellenkezőleg, a kerék küllőin való esztelen rohanás helyett a középpontba illeszkedés, a nyugalom, a pontban való kiteljesedés. Hát élünk, nem? Ilyenkor lehet félszavakból, esetleg szavak nélkül megérteni egymást, mélyen a jelen teljességében tenni, ami abban a pillanatban a dolgunk.

(…)

A Szentkuthyval való szembesüléssel mintha egy bura alá kerültünk volna, melynek határai térben és időben meghatározhatatlanok. Elkülönít a mindennapi élettől, a jelenvalóság megkétszereződik, az idő múlása ezzel viszonylagossá válik, sőt a test és a lélek vibráló (és igen természetesnek tűnő) valóságává, mintha a tünékeny boldogságérzetet ösztönösen ezen a burán belül szeretnénk tömörítve megőrizni. Szentkuthy magasabb szintű valóságban gondolkodott, szabad asszociációi is ebben a régióban születtek. A vele szembe (esetleg intim szférájába) kerülő emberben is egyszerre kereste a mi alacsonyabb szintű valóságunkat és egy magasabb szféra valóságának jeleit. Ez nem annyira párhuzam, mint inkább az életnek az a leglényegesebb jelensége, hogy bár az igazi, felsőbb szintű valóság burkában létezünk, egységben vagyunk vele, mint a magzat az anyjával, mégsem érzékeljük (ezt mindig), mert ebben a „felsőbb szintű” világban, annak mélyében, mint egy parányi biciklin tekerjük, éljük az életünket, nem sokat törődve a „végső valósággal”.

Szerette az emberekkel való találkozást, melyek mindig „helyszínen”, ki merem mondani, „színpadon” zajlottak. A színpad otthonosságához tartozott az is, hogy bárki jött hozzá látogatóba, sokáig maradt, szinte „megült”. Szentkuthy könyvtárszobájában az idő múlása szinte érzékelhetetlen volt. Általában délelőtt tíz órára, fél tizenegyre jöttek a vendégek, és délután három-négy óráig maradtak. Mindenki érezte, és ki is mondta, hogy könyvtárszobájának különlegesen marasztaló, megnyugtató légköre van. Büszkén mesélte, hogy egy alkalommal barátja, Füsi József beállított hozzá egy demizson borral: „Miklós, ne haragudj, hogy bejelentés nélkül jöttem, de egy váratlan kedvező esemény történt velem, és én kinek meséljem el, ha nem neked, hova vigyem az örömömet, ha nem hozzád, és mivel, ha nem egy demizson borral!?”

Gyakran emlegette Rilke mondatát: „az ember hiánylény” (der Mensch ist ein Mangelwesen), a mindennapokban hiányt érez az élet sok szintjén. Szentkuthy szerint ezért az ember minden időben túl akart lépni az élet „rendes”, hétköznapi keretein, a szűknek érzett határokon. Mindez az elvonatkoztatásra való igény, amely jelöli a vágyat belsőnk mélye felé, a végső valóság, az igazság, a túlvilági erőkkel való egyesülés felé. „Az ember hiánylény” – a Szentkuthy-féle színpadi körülmények között ez sokkal jobban érzékelhető, mert minden felfokozott volt. A Bányai Gábornak adott interjúban azt fejtegette, hogy az ember akár kitörő örömében, akár vadul fortyogó dühében, vagy maró fájdalmában, vagy ha ünnepelni kíván, nem érzi elegendőnek a „normális” viselkedést, életvitelét módosult szinten akarja folytatni, mintha közönséges élettér helyett színpadra lépne: víz helyett bort iszik, járás helyett táncol (az állatok is vad színű tollakkal felékesítve, sokszor formájukból kifordulva járnak násztáncot), beszéd helyett énekel, zenél, az arcára festéket mázol, vagy maszkot ölt, fülébe, orrába karikákat csíptet (sőt egyes fekete törzseknél a nők nyakát hosszan megnyújtják karikák sorával), egyszerű viseletek helyett lehetetlen ruhafantáziákat hord, haját bodorítja, lilára, rózsaszínre, zöldre festi, a mindennapi élet után színházra van szüksége, az életet műalkotásokba vetíti át, sokszor olyan művekbe, amelyeknek tárgya a valóságban nem is létezik (lásd: mitológiai tárgyú festmények, szobrok, absztrakt művek stb.). Akkor Füsi József úgy érezte, öröme Miklós környezetében tud kiteljesedni, és ezt feltétlenül egy demizson borral kell megünnepelni. Jól ismerte Szentkuthyt, tudta, hogy számára nem létezik hétköznap a szó szürke értelmében, minden napot vasárnappá kell csiszolni, éleszteni, támasztani, ezt akarta, átélte, kifejezetten mondta is, mert „a hétköznap is sok színben világít”. Még akkor is, ha szigorú munkával telik. Nemegyszer emlékezett arra, hogy ifjúkorában, Halottak napja táján látta a villamosok első ütközőjére akasztott színes koszorúkat, s még azt a vad hasonlatot is hozzátette: úgy néztek ki, mint a bivaly orrában a karika.

„Ha a valóság és az illúzió szembesülnek, az illúziónak semmi esélye sincs” – írja egyik regényében John Cowper Powys. Vajon ez igaz lenne Szentkuthy Miklósra is? Tapasztalatom szerint az ő életében valóság és illúzió sokszor szembesült, és ez jelentette azt a feszültséget, amelyet ő „Jákob harca az angyallal” fegyvertényként élt meg. Az emberek, az események iránti ébersége is ennek a harcnak jellembeli kisugárzása. Ez zajlott színpadunkon. Közös munkánk annyira összekovácsolt bennünket az évek során, hogy mindig éberen figyelte az arcom, az én rosszkedvem, lankadásom mint egy betegség rá is átragadt… volna, és ez szinte tiltásként jelent meg benne: ezt nem! ezt nem engedhetjük meg magunknak, sem ő, sem én! Ha elfáradtam, az összecsuklás szélén voltam, rögtön kutatva nézett rám: „Hangulatváltozás?”

Ha egy reggel, illetve hajnal óta sokat dolgozott, elfáradt, és tudta, hogy látogatóba jönnek hozzá a délelőtt folyamán, s ez elől most már nem térhet ki, beosont a fürdőszobába, a kádat megtöltötte vízzel, és aránytalanul sok habfürdőt csurgatott bele, eltűnt a habkupac alatt, csak a feje és ijedt tekintete látszott ki, hajat is mosott, kiszállt, megtörülközött, friss inget, nyakkendőt vett, gondosan és hosszan fésülködött és mikor kész lett, elém állt, várakozó tekintettel, komoly arccal ezt mondta: Mors incipit laborem. Ez kb. azt jelentette, hogy most nincs semmi kedve a vendégek fogadásához, kezdődik a pascali értelemben vett „divertissement”, fölösleges időtöltés, a lényegről: munkájáról tereli el a figyelmét, és ha rövid időre is, színészi, démoni szférába sodorja el őt. Máskor ennek az ellenkezőjét is mondta: az emberekkel való társalgása közben is dolgozik. Ez is a belső harc színtere volt.

Tehát még akkor is dolgozott, amikor vendégeket fogadott, akkor is dolgozott, amikor udvarolt…, mert minden rögzült az agyában, és ami fontos, azt felhasználta. Udvarlásának egyik lényeges eleme volt, hogy minél kevesebb ruha van egy nőn, minél többet mutat meg testéből, annál több „joga van felhasználni” ezt a férfinak, jelen esetben neki. Egyszer egy jól ismert grafikus-festőnő jött hozzá látogatóba, aki Szentkuthynak az idő tájt megjelenő regénye címlapját tervezte. Súlyos hiba történt, mert megjelenéskor a hátlapon a Szentkuthy által kiválasztott reneszánsz rajz szerzőjének nevét kicserélte a grafikusnő, ezért úgy tűnt – milyen kínos! –, hogy az író nem tudja, ki a rajz készítője. A művésznő jó nevű, szinte közéleti személyiség lévén rá nézve nagy szégyen volt ez a nyomdahiba. (Rögtön a könyv megjelenése után Párizsból fel is hívott Sipos Gyula, s hogy bosszantson engem, pufogni kezdett: „Ez irodalmi botrány, ezt légy szíves közöld vele!…”) Szentkuthy még nagyobb hévvel udvarolt a hölgynek, nem rótta fel hibájául az esetet, szó sem esett róla, de elmenőben a mélyen kivágott jersey pulóverbe mint egy horgot beleakasztotta hosszú mutatóujját, és mohón, látványosan alá nézett, mintha azt mondta volna: „Lányom, ez a legkevesebb, amit kapsz tőlem az elemi tévedésedért!”

(Kortárs Kiadó, 2019)