Hász Róbert előző regényében megteremtette Fábián Marcell pandúrdetektív figuráját. A bácskai Zomborban, a századfordulón működő nyomozót megkedvelte az olvasóközönség – és a szerző sem maradt közömbös iránta, hiszen nemrégiben újabb regényt szentelt neki, a Fábián Marcell és a táncoló halált. – Bene Zoltán interjúja.

Bene Zoltán: Miért és mikor jutottál arra, hogy folytatnod kell Fábián Marcell történetét?

Hász Róbert: Amikor az első kötetet elkezdtem írni, még nem gondoltam erre, sőt, azt sem hittem, hogy én ilyenre alkalmas vagyok. Amikor megjelent, akkor sem merült fel bennem, már csak azért sem, mert egészen máson törtem a fejemet, mást akartam írni. Aztán, ahogy szállingózni kezdtek a visszajelzések − kiadótól, olvasóktól, kritikusoktól − gondolkodóba estem, hiszen szinte minden második kritika azzal végződött, hogy jó lenne levenni a második kötetet a polcról. Üsse kő, megpróbálom, gondoltam. Ez nekem nagyon új volt, hiszen amolyan újrahasznosított karaktereket kellett foglalkoztatni. Ilyenkor kétféle olvasóval kell számolni: az egyik, aki ismeri az előzményeket, a másik, aki nem. Az egyiknek nem szabad túl sokat mondani, a másiknak nem lehet túl keveset, valahogyan arányban kell tartani az „információáramlás”-t.

BZ: Ez tökéletesen sikerült, az én olvasói meglátásom szerint…

HR: Ha így van, annak örülök, mert ettől féltem a legjobban. Ebben a könyvben olyan karakterekkel találkozunk, akiket egyszer már leírtam, újra pedig nem szerettem volna ezt megtenni, az már terhes, ráadásul annak, aki olvasta az első részt, kifejezetten zavaró. Meg kellett hát találnom az arany középutat. Ez komoly kihívás volt számomra. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy próbatétel elé állított a feladat, s kíváncsi voltam, átugrom-e a lécet.

BZ: A borítószöveg Fábián Marcellt a magyar Poirot-ként aposztrofálja. Érthető ez, hiszen a borítószöveg fontos feladata a figyelemfölkeltés, a marketing, ha azonban szigorúan vesszük, Fábián Marcell az irodalmi nyomozóalakok közül talán az egyik olyan figura, amely igen messze áll Poirot-tól…

HR: A Poirot-hoz való hasonlítással én sem értek egyet, de már későn vettem észre, hogy ez került a borítóra. Ha már hasonlítani kellene, akkor egy kanadai filmsorozat főhőséhez, Murdoch nyomozóhoz tudnám, az ő alakjára valóban emlékeztet Marcell: ugyanaz a korszak, ugyanaz a keménykalapos világ, kicsit a habitusuk is rokon. Marcell és Poirot habitusa viszont rendkívül távol áll egymástól.

BZ: Azért az, hogy Fábián Marcellt hírbe hozták Poirot-val, fölvethet egy másik kérdést, vagy inkább asszociációt is. Jelesül azt, hogy Poirot számos történet hőse – vajon Fábián Marcell sem csak kétszer lép színre?

HR: Hát, hogy lesz-e harmadik rész, azt még nem tudom. Megvárom az impulzusokat. Ha lesz igény rá, akkor semmiképpen nem zárkózom el előle, már csak azért sem, mert bennem, most úgy érzem, van még igény Fábián Marcell-történetet írni. De ha úgy látom, hogy az olvasók nem szeretnék, akkor nem ragaszkodom hozzá, más ötleteim is vannak. Szeretem a változatosságot. Nem tagadom ugyanakkor, hogy nekem is megtetszettek ezek a karakterek, akikkel a két Fábián Marcell-regényben dolgoztam. Megszerettem őket. Jó velük dolgozni, jó őket építeni az időben, vinni őket egyik évről a másikra, látni, miként fejlődnek. Itt már egy, illetve több családregény is kibontakozik a háttérben, Marcell családjáról is egyre többet tudunk, Milorád famíliája is jobban megmutatkozik, s ez így maradna, és talán még erősödne is a harmadik regényben, amellett, hogy még mindig lenne egy markáns, erős krimiszál.

BZ: Esetleg már körvonalazódik is benned Marcell harmadik könyve?

HR: Annyit talán megsúghatok, hogy az már nem a Bácskában játszódna. Kimozdítanám Marcellt − és egy kicsit magamat is − a komfortzónájából, elvinném Erdélybe, a hegyek közé, egy úri kastélyba…

BZ: Az első Fábián Marcell-kötet kapcsán is beszélgettünk, s akkor elárultad, hogy te nem az a fajta szerző vagy, még krimiírás esetén sem, aki mérnöki pontosággal megtervez mindent. Magyarán, miközben írtad a regényt, magad sem tudtad előre a nyomozás eredményét. Most sem változtattál ezen a munkamódszeren?

HR: Magának a bűncselekménynek, a halálozások okának a kiválasztása tudatosabb volt most, mint az első rész esetében, azonban ezúttal sem akadályoztam a történetet abban, hogy önmagát alakítsa.

BZ: Annyit talán elárulhatunk, hogy rendkívül speciális a halálozási ok…

HR: Igen. Ez így van. Nem mellesleg egy történelmileg hiteles jelenségről beszélünk, amit táncoló pestisnek is neveztek. Én erről régóta tudok, azt azonban nem tudom, mikor ötlött föl bennem, hogy használjam a regényben. Azt viszont gyorsan beláttam: előnye, hogy ez egy történelmi jelenség, amit nem kell megmagyarázni, adott. Tulajdonképpen egyfajta tömeghisztériáról van szó, magukat a halálba táncoló emberekről.

BZ: Ez azért is izgalmas, mert a középkor egyik legsajátlagosabb, szimbolikus-allegorikus misztériuma a haláltánc, amelynek motívumait jól ismerhetjük Madách Az ember tragédiája londoni színéből éppúgy, mint Arany János Bolond Istókjából vagy Híd-avatásából, de ezek szerint ennek a nagy középkori misztériumjátéknak van reális ihletője…

HR: Van bizony! Valószínű, hogy az anyarozs okozta ezt a tömeges hallucinációt, hisztériát. De ez nincs bizonyítva. Azonban főleg olyan területeken történt, ahol rozst termesztettek, és kivált csapadékos időben, ami a gombáknak kedvez. A mi vidékünkön korábban nem volt szokásban rozsból kenyeret sütni, ezért errefelé ez a jelenség nem is volt jellemző. Namármost, nem kizárt, hogy az költői túlzás, amit a regényben megírtam, mert individuális példa nincs a történelemben, ez a betegség, ez a valami mindig tömegesen jelentkezett, de hát, ami a középkorban közösségi esemény, az a modern korban miért ne lehetne individuális? Mindenesetre, a korábbi kérdéshez visszatérve, a bűntény specifikumából fakadóan tudnom kellett előre bizonyos dolgokat. A tettest nem, azt nem is szeretem tudni. Ám mivel a halálesetek nem hétköznapiak, ez befolyásolta, illetve bizonyos fokig meg is határozta a dramaturgiát, a történet menetét. De eddig sem tettem, és továbbra sem fogom előre kitalálni a gyilkost. Számomra az izgalmas, amikor magával Marcell-lel bonyolítjuk a cselekményt, keressük a megoldást, kutatjuk, hogy mi lenne az ideális. No, nem az igazságérzetem miatt, hanem olyan szempontból, hogy az olvasónak mi lehet majd a legjobb. Marcell, persze, eközben is az igazságot keresi, én viszont azt a lehetőséget próbálom kibogarászni, ami a legkevésbé valószínű, s ezért a legjobb nyitva hagyni a kérdést a legvégéig – a magam számára is. Hiszen, ha előre kitalálom a gyilkos személyét, félő, hogy el fogom árulni idejekorán. Pusztán azzal, hogy „másképp nézek rá” a regényben, ezért szerintem a legjobb ezt nem piszkálni. Ha az ember hagyja a történetet, hogy vájja ki szépen a maga útját, akkor előbb vagy utóbb elvezet a megoldáshoz, mert ha már mindenkit kizárunk, aki fölmerül, a végén már csak egy, vagy nagyon kevés lehetőség marad.

BZ: Az első részben marginális szerep jutott csak a Fábián Marcell idejében Zomborban főügyészkedő Gozsdu Eleknek, ebben a kötetben azonban tágabb teret engedsz neki. És megjelenik a színen Jókai is, akit úgy láttatsz, akár egy idősödő hollywoodi filmsztárt. Mint ahogy voltaképpen a maga korában az is volt…

HR: Jókai fölbukkanása mintegy a véletlen műve. Amikor eldőlt, hogy a regény Fiuméban indul, akkor eszembe jutott, hogy Jókainak volt Abbáziában egy villája, és a nyarak egy részét rendre ott töltötte. No, erre rögtön beugrott, hogy ha már a két nagy ember, Marcell és Jókai mindketten egy helyen vannak, hát miért ne találkozzanak? Az is igaz, hogy abban az évben Jókai vélhetően nem volt Abbáziában, de hát meg lehetett ezt könnyen oldani egy kis fikcióval. Jókai szerepeltetése aztán azért bizonyult jó ötletnek, mert ki tudtam vele mondatni, amit vélhetően magam is gondolok Marcellről. Nincsenek ma már hősök, állítja Jókai a regényben, csak szájhősök, csak ripacsok. És ezután gyakorlatilag megadja Marcell szerepét: legyél te a hős, fiam! A másik író-szereplőt, Gozsdut nem akartam én ennyire előtérbe helyezni, de az egyik kritikus, nevezetesen Bán Zoltán András megemlítette Gozsdu híresen szép szerelemes leveleit Weisz Annához, s ezekben én megéreztem a potenciált. Így került a szerelmeslevél-szál a történetbe, és így kapott jelentősebb szerepet Gozsdu.

BZ: De hogy mi ez a jelentősebb szerep, s hogy miként göngyölíti föl Fábián Marcell a táncoló halál esetét, annak kiderítését hagyjuk meg az olvasóknak…