A reggeli ködben balesetet szenvedett az unokatestvérem, szóltak a kórházból. Igazából nincs is közelebbi hozzátartozója, aki gondoskodna róla. Még nem tudtak semmi biztosat, elég komolynak tűnt. Ültem egy hokedlin az ágya mellett, és néztem, hogyan húzkodják belé a csöveket. Mintha nekem fájt volna a fájdalom.

Az ágya felett összedugták a fejüket az orvosok, hogy mijét is kellene amputálni. Ettől nagyon megrémült. Altatásban tartották.

De a szervezet csodákra képes. Egy hét múlva begipszelve toltam haza a kórházból. Nehéz volt, mint egy kőszobor. De olyan magányos is lett, amihez még nem szokott hozzá.

Első körben a barátnői hátráltak ki, azok meg sem látogatták.

Második körben a barátai, akik látták, hogy belátható időn belül ivászat sem lesz körülötte.

A harmadik körben a távolabbi rokonok és ismerősök hárították rám az ápolását. Mondván, hogy én amúgy sem dolgozom sehol, nem a saját akaratomból ugyan, de legalább otthon lehetek a beteggel, ellátom, könnyű ételeket főzök neki stb. Nem is jöttek azóta sem látogatóba.

A hely nem jelentett gondot. Ha valami jól alakult az életemben, akkor az, hogy már két éve nem egy kis lyukban van az íróasztalom, hanem egy tágas nappaliban, és nem is íróasztalon dolgozom, hanem egy ebédlőasztalon, amin nyomtató, szkenner, széles képernyő, hangszórók, fülhallgatók, telefonok meg ezer más kütyü van úgy karnyújtásnyira, és rálátással a kertemre, mert az aztán senki másé, nem is tűrném el. Most éppen a cinegék csipegetik a magokat, amit az erkély párkányára szórtam.

Az egyik kanapán hever mögöttem a begipszelt beteg, most már biztosan megmarad. Reménykedünk, hogy rendesen tud majd járni.

Ha megunja a táblagépén a játékait, néha megkérdi, mit írok, kitől kaptam levelet.

– Egy fontos eseményre nem tudtam elmenni a baleseted miatt, és most érdeklődnek, hogy vagy.

– Tényleg? Felőlem érdeklődnek? Akkor írd meg, hogy rossz a kaja.

– Még meg sem etted a brokkolit!

– Azt írd meg, hogy pocsékul főzöl, és nem hozatsz nekem kapribogyós pizzát. Így sosem fogok meggyógyulni!

– Jól van, akkor most készítek rólad egy fotót a telefonommal, és az lesz a tárcám címe, hogy „A hálátlan beteg”.

– Ne merészelj lefényképezni, mert leütlek a botommal!

– Jól van, akkor majd felhívom a barátnődet, hogy gyöngytyúklevest ennél holnap ebédre fűszáltésztával. Tudod, arra a műszempillás lányra gondoltam, akivel a nyáron láttalak. Aki úgy hozzád simult a motoron, és lilán csillámló műkörmei voltak. Még mondtam is, hogy ennek a lánynak milyen melege lehet, folyton kivan a háta meg a hasa. Nem is tudom a nevét, csak hasas lányként szoktam emlegetni. Ideadnád a számát?

– Nem adnám – sziszegte mérgesen.

– Szerintem azóta átült egy ülésfűtéses pasi kocsijába, mert már nagyon fázott. Az ilyen lányoknak lila műszőr bundát hoz a Jézuska karácsonyra.

– Kárörvendő vagy.

– Fel sem hívott. Ilyenkor hallgat a telefon. Én csak tudom. Ha bajban vagy, mindenki magadra hagy.

– Majd meglátod, ha leszedik rólam ezt a zsáknyi gipszet, újra visszaül a motoromra.

– Türelmetlen vagy. Látom, már nekiálltál a fejtegetésnek, a gipsznek a körömvágóval. Mint a rabok a padlónak a kávéskanállal. De én nem porszívózom körülötted körbe a kanapét naponta! Mire veszel magadnak egy ugyanolyan motort, mint amit most összetörtél, addigra annak a lánynak már gyereke lesz.

– Lesz másik – mondta durcásan.

– Mi lesz? Motor vagy lány vagy gyerek?

De erre a kérdésre már nem tudtam meg a választ, mert hatottak a fájdalomcsillapítók, és ilyenkor egyik pillanatról a másikra elalszik. Még eddig egyetlen filmet sem tudott végignézni. Ezért inkább felveszem neki, és onnantól folytatja, ahol elaludt. Jobb ez így, mintha elmondanám neki, mint a gyereknek az esti mesét.

Kontra Ferenc