„Ez ónszinű és rémes ég,
miben sorsod tükrözve látom,
vajon mily eszmét lop beléd?
Felelj, istentelen barátom.”

Határtalan felbátorít
a sok talány, az éj, a tűz-kép,
nem jajgatok, miként Ovid,
hogy a hazájából kiűzték.

Szétdúlt egek, tibennetek
gőgös-magamra ismerek.
S te vagy, sötét, gyász-arcú felleg,

holt álmaimnak ravatalja,
és a pokol visszfénye rajta
legkedvesebb zordon szivemnek.

(Kosztolányi Dezső fordítása)