Másnaponta délelőttönként a mozgásé, a sporté a főszerep. Fél-fél óra gyaloglás a sportcsarnokba és vissza. Erőgyakorlatok a rafinált szereken, egyensúlyozás az óriás gumilabdán, görgőn, majd nyújtás és lazítás. Kívülállónak nem érdemes említeni, úgysem hinné el, hogy hány tonna súly mozdul el a hetven perc alatt. Amúgy az izomkolosszus testépítőknek ennyi meg sem kottyan. Végül az úszás, amiben az a jó, hogy intenzív és rövid. Évtizedek óta ezren vagy ötszázon sem csökken a tempóm gyorsban úszva, minden negyedik ütemre vett levegővel.

Azt már sosem tudom meg, hogy milyen atléta, kosaras vagy asztaliteniszező lett volna belőlem. Ellustálkodtam. Különféle sportágak edzői járták a kisvárosunk iskoláit. Tornaórákon válogattak a jó mozgásúak közül. Elfogadható súlylökő technikám volt, szólt a tesi, hogy jelentkezzem XY edzőnél. Naná, hogy a világ végén álló Vasutas pályára kellett kigyalogolni! Városunkban buszt még mutatóban sem láttunk. A sárga villamos pedig a központon át az Erdei kitérőtől a Nagyállomásig közlekedett – vagyis ellenkező irányba.

Ácsingóztam a pálya szélén. Azt nem tudhattam, hogy a trénert a büfében kell keresni. Kis noteszba írta a nevemet, és tíz kör futást szabott ki rám. A felénél meguntam. A Pestről kiöregedett, hordó forma csatár kapura lövéseit bámultam. Egyszer csak a kapuban találtam magam. Dobáltam magam egyik sarokból a másikba. Mellre vettem egy bődületes lövését. A hálóban kötöttem ki, nem kaptam levegőt. Lezavartak a pályáról. A büféből további öt körrel tetézték a szenvedésemet. A salakos edzőpályáig jutottam, beálltam a csikók közé focizni. Azóta sem jártam a nevezetes Vasutas sporttelepen.

A pingpong már egészen jól ment, főleg az edzéseken. Mindenki velem akart ütni, azonnal ráéreztem a másik stílusára. Rajtam gyakorolták be az új elemeket. Ma már léteznek labdaadogató automaták, igaz, fogadókat, visszaütögetőket még nem láttam… A fociban egy-két gól dönt, kollektív a felelősség. Az asztaliteniszmeccsen két vagy három nyert szettig minden pontért küzdeni kell…, nos, ez nem az én asztalom.

Sokáig ellenálltam a testedzésnek. Nehezen tudtam elképzelni magam egy-egy kínzószeren, monoton húzva, tolva, emelve, lóbálva a súlyokat. Busz után, kutya elől érdemes futni, de csak úgy, minek? Anyám 92 évet élt, és soha nem tett egy fölös mozdulatot sem. Túl akarnám élni?

A gyakorlatok szünetében jár a szemem és az agyam. Hosszabb történetekbe persze nem bonyolódom, számolni kell, s ha eltévesztem, büntetőköröket kényszerítek magamra. Ha ilyesmivel próbálkozna nálam egy személyi edző, utoljára látna.

Kovács katáng Ferenc