Részlet Hász Róbert regényéből

 

 

 

Az út nem tartott tovább fél óránál. Abbázia kikötője jóval nagyobb és szebb volt, mint Fiumeé. A hosszú, pálmafákkal szegélyezett sétakorzó, a Lungomare, ahol nemrég, ezt Marcell az újságban olvasta, maga Ferenc József is végigsétált, a pompás szállodák homlokzatai, melyek már messziről feltűntek, s úgy ragyogtak a napfényben, akár a drágakövek, egy egészen más világról és életmódról árulkodtak, mint amit Fiume szűk kikötője, szerény utcái és panziói nyújtottak.

Miután kiszálltak, leváltak a csoportról, kerestek egy szabad konflist, és bemondták a címet. A kocsi egy darabon követte a sétányt, majd az út elkanyarodott, és kiértek egy kerek, kövezett térre, melynek a közepén szökőkút csobogott. A tér túloldalán kocsijuk behajtott egy enyhén emelkedő utcába, mely idővel kikanyargott a városból, s pár perc múlva maguk alatt látták a kikötőt és a piros tetős házakat. Egyre-másra hagyták el a domb oldalában álló nyaralókat, melyek olyan csendeseknek és elhagyatottaknak tűntek, mintha senki sem lakott volna bennük. Végül megálltak egy dús kerttel és fákkal övezett villa kapuja előtt. Amália egyenesen a kapuhoz sietett, Marcell pedig kifizette a kocsist, és megkérte, várja meg őket.

Mire odaért Amália mellé, az már meg is húzta a csengőt. Kicsi napernyőjét összecsukta, és úgy bökött vele a ház irányába, mint egy párbajtőrrel.

– Gyönyörű az a veranda, igaz?

Marcell elismerte, valóban szép a borostyánnal befuttatott tornác a görögös oszlopaival, mögötte a nagy franciaablakkal. A kapun túl, a ház irányába tartó gyalogút a parkocska előtt balra fordult, s eltűnt a tekintetük elől. Mindketten az utat figyelték, s beletelt néhány percbe, mire végre felbukkant valaki a kanyarulatban. Az alacsony, mokány hölgy, nem túl nagy lelkesedéssel közeledett hozzájuk. Komor nézése, amellyel méregette őket egészen addig, amíg a kapuhoz nem ért, szögletes mozdulatai, szélesen ringó csípője, testétől elálló, telt karjai határozott, ellentmondást nem tűrő személyiségről árulkodtak.

– Miben segíthetek? ‒ kérdezte a vasrács túloldalán.

– Találkánk van megbeszélve az író úrral – közölte vele Amália.

A hölgy megrázta a fejét.

– No ezt nem hiszem.

– Hogyhogy nem hiszi? Leveleztem vele, s abban maradtunk, hogy ezen a napon találkozunk. Vár bennünket.

– Hát az lehet, csak nem itt.

– Hol máshol?

– Balatonfüreden.

– Balatonfüreden?!

– Ott nyaral a nagyságos asszonnyal.

– Az nem lehet!

– Már miért ne lehetne?

Amália segélykérőn pillantott Marcellre.

– Nekünk azt írta, vagyis a nejemnek, levélben, hogy június közepétől augusztus végéig az abbáziai pihenőhelyén lesz, ezen a címen… Találkozni akart velünk!

– Hát pedig itt nincs, biz’ isten!

– Nem is járt itt?

– Úgy volt, hogy jönnek, aztán mégis Balatonfüreden kötöttek ki.

– Nem tudom elképzelni, hogy ne szólt volna nekünk előre…

Miközben Amália csalódottságának adott hangot, amire a házvezetőnő vállvonogatással válaszolt, Marcell tekintete a fák közt megbúvó házra tévedt. Valami odavonta a figyelmét, egy alig észrevehető mozgás a terasz mögötti franciaablakban. Amikor a függöny újra elmozdult az üveg mögött, egy hirtelen ötlettől vezérelve lekapta a fejéről a kalapját, és üdvözlésképpen intett vele a terasz felé.

Amália és a házvezetőnő meglepetten néztek rá.

– Kinek integet az úr?

– Tényleg, kinek? – kérdezte Amália is.

Ekkor a ház franciaablaka kinyílt, és egy vékony, ősz szakállú öregúr lépett ki a teraszra. Bordó csíkos köntöst viselt, és botra támaszkodott.

Marcell a sétapálcájával a ház irányába mutatott.

– Hát neki!

– Hiszen ez ő! – kiáltott fel Amália.

A hölgy a rácsos kapu túloldalán elmormogott valami csúnyát a fogai között, majd sarkon fordult, és visszakacsázott az úton. Egy időre eltűnt a szemük elől, kisvártatva újra felbukkant a ház erkélye alatt, és az öregúr leszólt neki valamit.

Visszafele már szaporábban jött, bedugta a kulcsot a zárba.

– Akkor jöjjenek, no! – mordult rájuk.

Mire a házhoz értek, az öregúr már lent várta őket a bejáratnál.

– Maguk a zomboriak, ugye? – kérdezte.

Hangja rekedtes volt, mindkét kezével a botjára támaszkodott. Szakálla, kevéske haja teljesen ősz. Kíváncsian méregette őket. Amália meghatódott üdvözlését mosolyogva fogadta, előrenyújtott kezét szimbolikus kézcsókkal illette.

– Kedves detektívem! – mondta Marcellnek, amikor kezet fogott vele. – Fáradjanak beljebb, túlságosan meleg van idekinn. Jolán, kísérje a vendégeket a dolgozószobába!

A házvezetőnő kétkedve nézett rá, de az öregúr görbebotját az ajtó felé lendítette.

– Oda, na, oda, ha mondom! Menjenek csak előre, majd beérem magukat!

Követték a vállas hölgyet a ház hűvösébe, föl a tekergős lépcsőn. Egy kétszárnyú ajtó után kicsi, szűkös szobában találták magukat, melynek minden bútorzata egy könyvespolc volt, egy íróasztal székkel és egy kopott huzatú kanapé. A franciaablak, amelyen pár perccel korábban házigazdájuk kilépett a teraszra, még mindig nyitva állt. A szoba közepét az íróasztal foglalta el, telis-tele papírokkal, könyvekkel, újságkivágásokkal.

Amália felemelte az egyik újságdarabot.

– Nézze, Marcell, ez magáról szól!

Lépések közeledtek kintről, és még mielőtt Marcell vethetett volna egy pillantást a kivágásra, Amália gyorsan visszatette a helyére.

Házigazdájuk bebicegett a szobába.

– Üljenek már le, na! A kanapéra, mindketten, hogy lássam is magukat!

Helyet foglaltak, míg az író kijjebb húzta a széket az asztala mellől, és közelebb hozta hozzájuk. Leült, botját maga mellé tette.

– A házvezetőnője azzal ijesztett meg bennünket, hogy uraságod Balatonfüreden nyaral… – kezdte Amália.

– Úgy volt – bólintott. – És mások számára így is van. Pesten mindenki úgy tudja, Füreden vagyunk. Nejem őnagysága ott van, de én… – egy huncut mosollyal széttárta a karját – …én itt vagyok. Nem volt egyszerű, de néha egy öregembernek sem árt, ha a sarkára áll. Jolánra ne haragudjanak, ő csak azt tette, amit kértem tőle.

Előrehajolt, megpaskolta Marcell térdét.

– El sem hiszi, mennyire örülök, hogy megismerhetem! Felesége volt olyan kedves, hogy részletesen beszámolt arról a bizonyos esetről, ami olyan tragikusan végződött az ön számára! Bizony. Micsoda dráma!

Marcell zavartan pillantott Amáliára.

– Ne hibáztassa a nejét! Én biztattam, hogy írja meg minden részletében a történetét! Annyira megfogott. Az egész ügy. Az a régi história az eltűnt fiúról, a szörnyű gyilkosságok a városban, s hogy maga, fiam, milyen eltökélten kutatott saját családja után, hogy aztán egy pisztolylövéssel pontot tegyen eme régi trauma végére…

– Három.

Maga sem tudta, miért javította ki. Volt az öregúr izgatottságában valami magával ragadó.

– Mi három?

– Hát pisztolylövés. Háromszor lőttem.

– Teringettét! Háromszor lőtt! Fiam, tudja maga, hogy a története regényért kiált?

– Író az éppen nem vagyok.

– Ön nem is, de én igen – nevetett. – Azt mondják, a legnagyobb!

Kijelentésében nem volt semmi nagyképűség, pusztán ténymegállapítás.

– Én megírhatom. Mit szól hozzá?

– Hát én nem is… az igazság az, hogy erről senki sem tud.

– Miről?

– Hogy kit lőttem le. Ez csakis az én…

– Az ön terhe?

– Pontosan.

– A felesége is tudja.

– Ő más. Neki tudnia kell.

Az öreg még közelebb húzta a széket.

– Drága fiam, én úgy fogom megírni azt a regényt, hogy abból senki sem fog rájönni, a valóságban kiről van szó. Megvan annak a módja, bízzon bennem! Nézze csak!

Felállt, az asztalhoz ment, és elvett egy teleírt ívet.

– Sose szoktam vázlatot készíteni, de az ön története olyan szövevényes, hogy úgy éreztem, ezúttal szükséges. Nézze!

Marcell elvette a papírlapot, olvasgatta.

– Ez csak a vázlat. A keret. Na, mit szól hozzá?

– Olyan… regényes.

– Az, az! Úgy kell! Az olvasók szeretik, ha a mese ki van színezve.

– Itt az áll, hogy nekem bajuszom van. Pedig nincsen.

– Nem baj, levágjuk!

– Hogy erős, magas ember vagyok…

– Kijavítjuk vékony középtermetűre! Ezért jó, hogy megismerhettem személyesen! Hogy itt ül előttem. Látom a saját szememmel. Így látni fogom magát írás közben is. Az igazi nyomozót! Úgy tervezem, őszre nekikezdek. Ha megérem, jövő ilyenkorra kész is leszek vele. Most már azért lassabban dolgozom, mint régen. Kedves neje leveléből kihámoztam, hogy mindösszesen tizenhárom nap alatt oldódott meg az a szövevényes ügy. Tizenhárom nap! Címnek sem rossz.

Marcell visszaadta a papírt.

– De muszáj ezt megírni?

Az öreg felvonta a szemöldökét.

– Micsoda kérdés! Persze, hogy muszáj! Nekem muszáj! Vannak történetek, amiket az írónak meg kell írnia, máskülönben a lelkiismerete nem hagyja nyugodni haláláig. Érzi azt az ember, ha ilyen történetre akad. Tudja, fiam, kicsit olyan ez, mint az ön elhivatottsága, amellyel az igazság felderítésére törekszik. Valami hajtja, valami megnevezhetetlen belső erő, amelynek nem képes ellenállni. Így vannak ezzel az írók is. Régen a dalnokok adták tovább a hősök legendáit, manapság az írók dolga megírni azokat.

 

– Nem hiszem, hogy én hős lennék.

– Teljesen mindegy, maga mit hisz! Dugovics Titusz sem hitte, hogy hős, csak tette a dolgát, amikor magával rántotta a törököt a várfokról. Hősökké mások avanzsálnak bennünket, a dalnokok meg az utókor. Odüsszeusz vajon azon töprengett magában, miközben a küklopsszal viaskodott, hogy ő egy hős? Franckarikát, csak túl akarta élni, és haza akart jutni. Akinek a fejében egyszer is megfordul a gondolat, hogy hőssé válik, sosem lesz azzá. A hős nem töpreng, nem vacillál és mélázik önmagán, hanem cselekszik! Sajnos vannak korok, melyek nem teremnek hősöket. Vagy csak elvétve, nagyon ritkán. Ripacsokat, nagyhangú szájhősöket annál inkább. A mi korunk is ilyen. Súlyos felelősség nehezedik ilyenkor az írók vállára, hogy a hős kultuszát, intézményét fenntartsák, hogy őrizzék a lángot, amely majd egyszer újra fellobban az ifjak szívében. S mert a való életben hiába keresünk, ezért kitalálunk hősöket. Leírhatatlan érzés egy író számára, amikor a tolla révén a fehér papíron élni kezd egy hős. Alakja lesz, múltja, hangja, mozdulatai, érzései, vágyai. De milyen más, mennyivel izgalmasabb, ha valódi, létező, kézzelfogható héroszokat mintázhatunk meg! Ez ritkán adatik meg egy író életében. Nekem utoljára olyan régen, hogy már alig emlékszem… De most! Itt van nekem maga. Korunk hőse, a modern detektív, aki ésszel, a tudomány közreműködésével, például a daktiloszkópia segítségével oldja meg a bűneseteket! Írtam én már regényt rendőrről, konstábler Jánosról, de most eljött az ideje, hogy egy igazi detektívet tűzzek a tollam hegyére. Azt hiszem, önök a mai kor lovagjai. Régen, amikor az arisztokráciánk még tisztában volt a társadalmunkban betöltött szerepével és feladatával, a lovagok dolga volt őrizni, harcolni a becsületért. De az ő idejük lejárt. Eszközeiket elkótyavetyélték, hatalmukat szétlopták. Viszont a becsület nem hal ki a világból. Csak más helyre költözik. Immáron az önök dolga, detektíveké, rendőröké, hogy a nyomába eredjenek, s küzdjenek érte. Ha csak magára nézek, minden porcikámmal érzem, hogy alakja, habitusa regényt követel magának!

– Csakhogy abban, ami velem történt, nem volt semmi… semmi olyasmi, ami másokat érdekelne. Nem volt abban semmi tudományos, sem ésszerű. Semmi, minek is nevezzem, fennkölt, semmi művészi. Ellenkezőleg, rossz volt, fájdalmas, aljas és kiábrándító, olyannyira, hogy legszívesebben kitörölném az életemből.

– Megértem – bólogatott az író. – Aki részt vett egy csatában, túlélt egy ütközetet, hallotta a sebesültek és a haldoklók jajgatását, akit megcsapott egyszer is a robbanógránát légnyomása, látta a feléje rohanó szuronyokat, a szablyát, mely éppen lesújtani készül rá, gondolja, romantikusnak találna valaha is egy csatát? És mégis, mennyi hősi ének, eposz és regény szól háborúkról, megnyert vagy elvesztett ütközetekről! Valakinek meg kellett ezeket írnia! Mert az emberek olvasni akarnak róla. Bizony, ami egyeseknek tragédia és soha el nem múló fájdalom, másoknak szórakozás. De nem csak szórakozás. Tanulság is. Amiből tanulhatnak, emberismeretet, tisztességet, igazságot. Hanem mondja, az a másik kettő, ők milyenek?

– Melyik másik kettő?

– Akikről kedves felesége említést tett a levelében. Az a rác nyomozó, hogy is hívják, meg az a sváb.

– Milorád és Winter úr?

– Igen, ők. Hogy írná le őket nekem?

Marcell kereste a szavakat, de Amália a segítségére sietett.

– Az én drága uram nem egy rétor. Ebben talán segíthetek, jól ismerem a két úriembert.

Az író behunyta a szemét, bólintott.

– Akkor mondja maga, kedves!

– Nem jegyzetel?

– Dehogyis! Nem a részletek számítanak, hanem az általános benyomás, a kép, ami megmarad róluk.

– Nos hát – húzta ki magát Amália a kanapén –, Milorád egy jóvágású, helyes férfiú, valamivel negyven felett, mélyen ülő, kék szeme van, fekete haja, kitűnően beszél magyarul, hamar indulatba jön, könnyű kihozni a sodrából, szerintem a revolverét aludni is magával viszi, de amúgy vajszíve van, aranyember, s ha ő nincs, az én drága uram most nem ülne itt. Mindig nagyon elegáns, ad magára, olyan vékony, fekete szivarokat szív, Marcellnél valamivel alacsonyabb, de vállasabb, nőtlen…

– Ó, nem kell ennyire részletesen, amit eddig elmondott róla, annyi nekem bőven elég! És a másik?

– Winter úr éppen az ellenkezője. Bár ő kicsit mindenkinek az ellenkezője. Úgy értem, Marcellnek meg Milorádnak főleg. Mint egy mackó. Úgy is beszél. Lassan és brummogva. Ahogy jár. Komótosan. Fiatalabb korában ökölvívó volt. Nem egy pörge észjárású. Szereti a lóversenyeket. Az uram nem bánja, ha szolgálat közben mellette van, azt szokta mondani, olyan, mintha egy jól megtermett, hűséges kuvasz kísérné. És van egy kicsi felesége, szó szerint kicsike, feleakkora, mint Winter úr, akár egy pinty, úgy is néz ki, mint egy kicsi, akaratos pinty, akit Winter úr a tenyerén hord, pedig szegényt az őrületbe tudja kergetni a raplis természetével…

– Köszönöm, köszönöm, drága, ennyi elég! Pompás! Magában egy író veszett el, tudja?

Talán egy fél órát beszélgettek még, s Marcellt egészen levette a lábáról az a hév, amellyel az idős író szakmáját, hivatását méltatta. Ellenkezése is alábbhagyott, udvariatlannak, nem helyénvalónak találta volna a további tiltakozást. Amikor Amália finoman jelezte, hogy ideje lenne indulniuk, házigazdájuk visszaintette őket.

– Egy pillanat, drágáim!

A polchoz lépett, némi keresgélés után leemelt onnan egy könyvet, az asztalához vitte. Megmártotta a tollát, és a könyv előzékébe beleírt valamit. Utána itatóval fölitatta, még rá is fújt, végül átnyújtotta Marcellnek.

– Fogja, barátom, tőlem ezt emlékül. Mert maga ennek a huszadik századnak a gyermeke. Modern ember, aki még megérheti mindazt, ami ebben a könyvben benne van! Még nem kérdeztem, gyermekeik vannak?

‒ Még nincsenek ‒ felelte zavartan Amália.

‒ Majd lesznek ‒ legyintett az író. ‒ Egy fiú és egy lányka. Ezt odaadom, előlegbe.

Az asztalán egy színes ólomkatona állt, piros csákóval a fején, kék dolmányban, kivont kardját a magasba emelte. Még a pödrött bajusza is akkurátusan ki volt dolgozva. Az író fogta az ólomkatonát, és Marcell kezébe nyomta.

Már a kocsin ültek, és visszafele poroszkált velük a ló a városba, amikor Amália megszólalt:

– Meg sem nézi, mit írt bele a könyvbe? Csak tartja a kezében…

– Maga becsapott engem. Azt hittem, maga akar találkozni az író úrral.

– Jól hitte. De ő is kíváncsi volt az én detektív uramra. Felkeltettem az érdeklődését maga iránt. Na, nyissa már ki azt a könyvet!

Marcell szót fogadott, Amália odahajolt, és hangosan felolvasta:

– Korunk hősének, Fábián Marcell detektívnek, és bájos nejének, Amália őnagyságának, őszinte rajongással – Jókai Mór.

Aztán lapozott egyet a könyv címéhez:

– A jövő század regénye. Na, ez tényleg magának való olvasmány, édes uram! Ígérje meg, hogy elolvassa! Tetszeni fog.

 

 

(Kortárs Kiadó, 2019)