Kovács katáng Ferenc írása Tompa Zsófia Tompa László költészete című monográfiájáról

Keresem a fogódzkodókat, az emlékeket, amik megkönnyíthetnék a Tompa László erdélyi költőről most megjelent kötet ismertetését. Elsőnek mindjárt itt van a szerző, Tompa Zsófia (csupán névrokona a költőnek), akit közel húsz éve ismerek, s aki a szerzői előszavával kicsit el is bizonytalanít: „Tompa László költészete rejtőzködő titok. A költő nevét már alig őrzi az irodalmi emlékezet, életművének sokszínűsége erősen megfakult az időben.”

Vizsgáztatom magam, vajon honnan és mikortól ismerem az „ismeretlen” Tompa Lászlót. Nem kell sokat kutakodnom az emlékeim között, a tartalomjegyzéket bogarászva fennakad a szemem a Lófürösztés fejezetcímen. Egyetemista korom meghatározó élményei közé tartozott a Budapesti Műszaki Egyetem Vári kollégiumának Irodalmi presszója (aminek a hetvenes években rendezője, majd mindenes főrendezője lehettem). Ott olyan műsorokat szerveztünk, amik a három T (Tiltott, Tűrt, Támogatott) közül leginkább a Tiltott kategóriába tartoztak. Az ilyen előadások után, hogy a beépített „téglát” kizárjuk, a könyvtár zugában beszélgettünk zárt körben hajnalig – „magunk között” – az est előadójával. Egy alkalommal Tompa László (1931) Magyarországra áttelepült erdélyi színész, versmondó a Minálunk vannak fenyvesek című műsora után Tompa László (1883–1964) költőről mesélt (akkoriban még Sütőről vagy Szilágyi Domokosról is alig-alig hallottunk). A Lófürösztés című verset újból elmondta, s egy kissé bonyolult anekdotát kerekített köréje: Nagy Imre (1893–1976) festő és Tompa László költő kölcsönösen tisztelték egymást, jó barátok voltak. Néhány festményt bizonyíthatóan a költő ihletett. Nem tudni, a Lófürösztésről volt-e szó közöttük. A vers 1929 körül íródott, az olaj-vászon kép 1932-ben készült. S még egy csavar volt a történetben, miszerint a vers két lófürösztője, Imre és Áron, Nagy Imréről és Tamási Áronról (1897–1966) kapta a nevét.

De ne ugorjunk ekkorát a könyvben, a Lófürösztés és az erdélyi képzőművészet kapcsolatával ugyanis csak a IV. fejezet legvégén, a 400. oldal környékén találkozunk. Kezdjük azzal, hogy Tompa Zsófia hogyan foglalja össze kötetének lényegét: „A Tompa-líra poétikáját elsősorban az életmű elemzése kapcsán korábban nem járt utakon haladva, korábban nem vizsgált motívumokra, témákra fókuszálva – vagy a korábban már vizsgált poétikai jegyeket új nézőpontból megközelítve – kísérli meg bemutatni e monográfia, megpróbálván együtt látni és láttatni e líra közösségi, egzisztenciális és nyelvcentrikus-önreferenciális vonásait is.”

„Lábam nyomát is elkuszálja más nyom” – a II. részben e főcím alatt olyan vizsgálódási lehetőségekkel foglakozik a szerző, mint az „Iránytűje volt egy nemzedéknek? (ti. Tompa László); „Kinek kincse van elásva?”; „Közös kincs”: fejezetek Tompa László kéziratos levélhagyatékából. Csak néhány témát ragadok ki ebből a részből.

Tompa László költészete „szomorú, elboruló, vad, fergeteges, vakítóan koratavaszos, ezer színben gazdagon őszi, kísérteties, megejtően titokzatos, démoni, emberellenes, hirtelen változó, csalfa, megverejtékező, álmokra csábító – akárcsak az a hegyvilág természet, amely maga Erdély.” (Kuncz Aladár, Megkoszorúzott erdélyi költő, 1929) Második otthonomból nézve nekem pedig a következőmegállapítás szúr szemet: „Testvéri, az északi népekkel rokon érzések szólalnak meg [lírájában], a tájpoétikai motívumokon belül pedig a Tompa-líra északi tájoltságú költői képei és poétikai jegyei fénylenek fel igen erősen.”

Grieg, éjszak szkaldja, komoran borongva

Zeng, zúg, jajong a föltárt hangszeren.

Dala szélként fogódzik bánatomba,

Mely gyászhajóként suhan el velem.

S egyszerre már a messze-fönti fjordok

Felhős egébe tűz a homlokom.

Bús, esti fénybe sírván én bolyongok,

Én állok ott, egy izzó fjeldfokon.

(Grieg melódiákhoz – részlet)

„Tompa László kéziratos hagyatéka nyolc olyan verset vagy verstöredéket tartalmaz, mely nyomtatásban sohasem jelent meg, így teljességgel ismeretlen…” – A kíváncsi olvasó e monográfiában megismerkedhet velük. Én megelőlegeznék itt néhány sort, mely letaglózott, szíven ütött:

Mondtad, velem jössz, ha egyszer hívni foglak,

Ha látom, itt már nincsen mit keresnem,

Ha vágy, hit megcsalt, s magamban is csalódva,

Felkészülten az utolsó nagy útra –

Mondtad, velem jössz! Nos, útra kész vagyok már!

(Mondtad, velem jössz!)

A II. rész utolsó fejezete Tompa László kéziratos levélhagyatékáról szól. „Egy levelezés története mindig búvópatakként van jelen az irodalom karszterdejében. […] E levelezések valóban búvópatakok: az alkotók között létrejövő szellemi párbeszéd hol látható, hol láthatatlan »ezüstszalagjai«.” – A kortárs erdélyi írók közül – többek mellett – Benedek Elekhez, Áprily Lajoshoz és Tamási Áronhoz kapcsolódó levélváltásokból kapunk ízelítőt.

A III. rész A Tompa-líra verstájain című fejezetén időzik el a legtöbbet a szerző az alábbi alcímek alapos kifejtésével: Tompa László helye a magyar költészetben; A Tompa-líra tájmotívumai; Szerelem- és anyamotívumok egy „férfi-lírában”; Vad és (szó)vadász(at); Önarcképek és (ál)arcok; (Vers)hangok és (szöveg)testek; „Csillagok közt van neked is helyed”; Mitológiai motívumok; Tükröződések.

Tompa Zsófia kísérletet tesz a költő kötetekben ugyan megjelent, de kevésbé ismert verseinek az újraértelmezésére/elemzésére. Maga a költő biztat, nyitogat füleket, üzen az 1921-ben megjelent első kötetének egy versrészletével:

Halott költők porából olykor

Nagy kelyhű virágok kinőnek.

Rég elfelejtett síri hantok

Megérzik szelét szebb időknek.

Dohos könyvtárak éjjelében

Nap gyúl cikázó sugarakból.

Egy könyv kitárul és sok rím

Tüzet csillogtat, mint aranybor.

(Halott költők… – részlet)

Visszakanyarodva a Lófürösztéshez kapcsolódó emlékeimhez, Tompa Zsófia megerősíti Tompa László színész késő éjszakai állítását: „A költő írótársa iránti tiszteletének legszebb tanúsága éppen az, hogy a legnagyobb Tompa-vers, a Lófürösztés végén az „Áron” névben Tamásit sejtheti az olvasó.”

S befejezésül néhány megjegyzés egy nem szakmabeli olvasótól: a tömör, tudományos szöveg ellenére jól olvasható ez a monográfia. Számtalan, szerteágazó gondolatot ébreszt. A korba, a kortársi környezetbe helyezett „ismeretlen” költő, Tompa Zsófia kötetében, Babits Mihály és Tamási Áron, Áprily Lajos és Németh László „társaságában” már egészen közel került hozzám. Csiklandozta a fantáziámat a monográfus játékos, incselkedő, tudálékosnak nem mondható néhány fejezetcíme. Ezek ügyesen rímeltek a költő egy sorára: „Kincsek kincse van elásva”: Dobozokba zárt kincs; Iránytű a kincsekhez; Új iránytűk – új kincsek; Új kincsekre lelve; Kincs-változatok; Kincs-csere; Közös kincs.

(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2019)