Szemelvények Kalász Márton verseskötetéből

 

Ábránd

Annyi ábrándunk, önfeledtség,

amennyi bennünk épp kitelt még –

szólaljon meg, ha majd szerénység

mutatkozhatnék – s nincs kiesség,

többes szó volna szép s kimondható –

ki kit hajdan: még úgy áltatott

arány, ne csak keltünkre kihívó,

önmélyültség állapot, önfény, vesztő – ott

önlelt? Kép – hódítva, mintha végigét,

újuló szellem, járuljunk oldhatva eléd.

Váltható szeretet, remény – igény a hit.

Vélném, e föld bármire hagy, lét e szíveknek, itt.

Emlék, veled, rendülten nézve; nem tavalyi havat –

vers: ma a nap. A Nap.

 

 

Árva jeladás

Ha a versnek két végsorát is jól rímelteted –

fosztva a gondolat nyelvbe vergődésével se gond lehet.

Sután az Úr lecsobbintja még alkonyatra néhol a havat,

nyomot, ha kedv vár, szel a lélek, létünk fagyaték talpra hagy.

Én, ha átvihetném immár a csöndben vallatott

vers hangját, amint a lét tisztelt látást még ránk hagyott,

lenne is segédkéz – oly hamar elvész, mai képként vissza se fog.

Gyújts már, jó szívem, mondhatom, tisztán, de von

magamból; törék, sem csupán itthagyhatom –

de ott? Mely zug, s mire találván, úgy fogadd,

árva jeladásomra ajtót, ha nyitnak: te vagy –

lent hunyt szemed, boldog tágassága oly kék, s lehet,

kell, s hol az örökkévaló szerelmen tárt már, „kelnetek,

szép lesz”, álmon – kelt hangom: együtt várni e hitet?

 

 

Ébrenlét

Fáradt hajnal – még menekedj előlem,

épp már álmomba vissza nem jutok.

Színevesztést sejtsenek e borulatok?

Mértékvesztést – amint súrlódva élem

aztán néha én rejtő fényekig.

Kontraszt, tudnom – a rejtőzés, s igaz,

e félénk lélekfény; féktére az,

megküzd ma derűs ébrenlétért. De amíg

igény vártomban – álmélkodhatom,

nem kell többé fönt ülni oly halmazaton,

ahol megtörve, látszatra, se szétkiáltsanak.

Azonosíts, Uram, ily éj nyugta alatt,

segít áttudnom, tudd; rég s majd hova –

árva éjtvágy; kedvelne annyira?

 

 

Keserűség

Virrasztva – nem tudom.

Többé, néhány szó, mit jelent.

Szép arcáért fohászkodom.

Szólva éjszaka, idegent

hallgatva – föltekint

ültőnk mellől. Sóhaj, le hang

vetkőztetne, élt képeink

poszt-válasza, néma kaland.

Ennyi szűnt mosoly, mérve kínt

emlékül, ki lelkek felől

csöndre térve, ki másnak él

kérlelve – szűnt: visszkép, s ha költ.

Szemmel vélt éber rózsaszál; gondján hőkölt –

magányokra, épp inthet még. Hűlt – képzet: hunyt levél.

 

 

Hajnali vers

Az álom szót lehetne használnom, ha írnék

– félénk álomtudat?

E korai homály csöndjén kitér még,

világ, bennem sincs sejdítő szavad.

Hol lesz, mivé, ha hirtelen kitárul,

készen sok feladat szolgálatául,

szerényen kívánnám épp a tündökletet –

gyönyörűm, csak a te örök arcod lehet.

Pillantásod le rám, lennél majd nappalra erőm is,

fáradásom, tudnod, mennyi képzetet őriz.

Istenem, hogy jellel te karod épp estére tárod,

magányom rendítő gyötrelmén is ott féltheted,

fordulok sírva már, te a szót így kivárod,

nyújtsd most magadból, hajnalom, tündökleted.

 

 

Itt élhetek

Itt lehetek eztán bezárva,

ahogy néha kívántad is,

szemtől szívig jellem kívánna,

ne taszíthasson semerre, hamis

tárhatja épp magát, a hit

magunkban. Bármiképp ha késhet,

erőt homályként fontoltan, ne itt

vissza – igaz, még úgy idézhet,

gondunk gondolat híján bontanod,

de a gond, s épp munkád, ha ígérted,

kint vár egy évszak, akár javítod,

bízz még abban, ami mellől kitérhet

a pillanatnyi szándék – mit te érsz,

arra majd támaszkodsz – nemhogy kitérsz.

 

 

Lét

Szomorú pillanat, mikor

halott az élő támasza.

Szorong, fogyatékán e kor,

nappal itt vár – éjjel hova?

Fáradt lélek, szellem közén

lét ugyan, lát szívre: ily én

támadtsága, testképleten

szerényen önvetve – való legyen.

Való, hol rejtve, de magát

szívszorító kételyen át,

hol mentené, hinné, ma épp

szólíthatnák – hallhatta ég,

tört sóhajként vélt tudatán,

indul. Lent, szól, itt élt. Imán?

 

(Arany János Alapítvány, 2019)