Kollarits Krisztina írása Kávási Klára Németh Antal – A Nemzetiben és száműzetésben című kötetéről

2018-ban Németh Antal (1903–1968), a Nemzeti Színház egykori igazgatója születésének 115. évfordulója alkalmából Vidnyánszky Attila kezdeményezésére a Nemzeti Színház Németh Antal-évet hirdetett, és a színház előcsarnokában felavatták Németh Antal szobrát, Matl Péter alkotását. Ugyanez év decemberében jelent meg az MMA Kiadó gondozásában a Németh Antal – a Nemzetiben és száműzetésben című kötet, amelynek anyagát Kávási Klára könyvtáros-levéltáros, a Nemzeti Színház archívumának egykori vezetője válogatta Németh Antal hatalmas kéziratos hagyatékából.

A könyv kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy Németh Antalról, a Nemzeti Színház egykori legendás igazgatójáról és rendezőjéről a legutóbbi időkig alig lehetett valamit tudni. Neve évtizedekre feledésbe merült, Selmeci Elek 1991-es monográfia-kísérlete után csak az utóbbi időben megjelent néhány írás (Ablonczy László, Lengyel György, Balogh Géza tollából) adtak lehetőséget személyének és munkásságának megismerésére. Nyugodtan mondhatjuk, Németh Antal is a kommunizmus áldozata: bár fizikailag nem semmisítették meg, de a háború után minden munkalehetőséget megtagadtak ettől a hatalmas munkabírású, ízig-vérig színházi embertől. Ő, aki kilenc évig, 1935–1944 között állt a Nemzeti Színház élén, és igazgatóként, rendezőként, elméleti szakemberként egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott, tiltólistára került, színház közelébe egészen 1956-ig nem engedték. Csak a forradalom után került át a „tűrt” kategóriába, vidéki művelődési házakban és színházakban (Kaposvárott, Kecskeméten, Pécsett, Veszprémben) rendezhetett néhány darabot, illetve irodalmi esteket, ismeretterjesztő előadásokat, felolvasószínházat szervezhetett. 1968. október 28-án halt meg szívelégtelenség következtében.

Kávás Klára hatalmas munkát végzett, amikor vállalkozott az OSZK kézirattárában található 180 doboznyi Németh Antal-hagyaték áttanulmányozására, s abból e kötet anyagának kiválasztására. Fő célja Németh Antal rehabilitációja volt a fellelhető dokumentumok segítségével, ahogy ezt könyve előszavában is megfogalmazta: „Ez a könyv nem életrajz, és nem is válogatott írások gyűjteménye kíván lenni. A kötet célja a tények feltárása és felmutatása az adatforrások megjelölésével.”

A kötet szerkesztőjének áldozatos munkája révén rendkívül változatos műfajú és keletkezési idejű írásokat találhatunk ebben a könyvben: részletek Németh Antal kiadásra váró könyvkézirataiból, tanulmányok, kortörténeti és színháztörténeti szempontból is ritkaság számba menő írások, újságcikktervezetek, amelyek a cenzúra miatt nem jelenhettek meg az 1950–1960-as években, sőt a világháború után lefolytatott igazolóbizottsági eljárások dokumentumai is hozzáférhetővé váltak az olvasók számára. Kávási szerette volna megmutatni Németh Antalt, a magánembert, a színházigazgatót, a rendezőt, a tudóst és a tanítómestert is. Ennek megfelelően a kötet egy több, mint negyvenoldalnyi életrajzi vázlattal kezdődik, ezt követik a tematikus csomópontok köré rendezett források, Németh Antal saját írásai.

A Sorsfordító események című első fejezetben olyan életesemények dokumentumai szerepelnek, mint házasságkötése Peéry Piri színésznővel, a nyugat-európai színháztudományi tanulmányútjai 1928–1929 és 1931–1932 között, a Napkelet irodalmi folyóirat szerkesztői pozíciójáról való lemondása, de helyett kapott itt Antal István, vallás- és közoktatási miniszterhez 1944. július 20-án írt levele csakúgy, mint Aczél Györgyhöz írt 1964. december 4-i levél, ez utóbbiban Németh Antal csak azt kéri, hogy végre engedjék Budapesten dolgozni. (A levél hangvétele még ekkor is önérzetes, tisztában van saját szakmai tudásával és értékével, ezekre hivatkozva reméli, hogy ügye kedvező elbírálást nyer.)

A Nemzeti Színház igazgatója című fejezet jó pár érdekes dokumentumot tartalmaz: ilyen Némethnek igazgatóvá kinevezése után a Nemzeti Színház első társulati ülésen, 1935. szeptember 2-án elmondott színházi krédója vagy az az 1942-es tanulmánya is, amelyben a Nemzeti Színház történetét tekinti át, de egyben számot ad az utolsó hét évről, saját igazgatósága idejéről is. Ennek a hét évnek már csak a számadatai is rendkívül impozánsak. 124 író 201 műve került bemutatásra, összesen 4.269 előadás keretében. De még érdekesebb Németh igazgatói koncepciójának ismertetése: minden évadot egy bizonyos téma köré szervezett, az 1941/42-es év például a magyar önismeret éve volt: ekkor került többek között Illés Endre Törtetőkje, Hubay Miklós Hősök nélkülje és Németh László Cseresnyése színpadra.

A színházi rendezésről szóló fejezet első darabja (Néhány szó a színházi rendezésről) tizennégy oldalon világosan, lényegre törően foglalja össze a színház kialakulás- és változástörténetét, s benne a rendező szerepének változását: a görög színháztól kezdve Sztanyiszlavszkijig. Minden magyartanárnak, de színház iránt érdeklődő diáknak is ajánlanám ezt az írást, amely logikusan bemutatja a rendezői szerepfelfogás változásának hátterét, okait és következményeit.

A másik kiemelkedő darabja ennek a résznek Németh Antal bevezetője a Veszprémi Petőfi Színház Othello-előadásához. A darab előkészítéseként ebben az alig négyoldalnyi szövegben Németh nemcsak az Othellót, de a Hamletet és a Lear királyt is elemzi, magyarázza.

Az Előadások, kéziratban maradt könyvek közül kiemelném A képzőművészetek breviáriuma című gépiratban maradt könyv bevezetését, amelyben az esztétikai élmény mibenlétéről elmélkedik a húszéves szerző, akit már ekkor is komoly, alapos felkészültség, állandó tanulás, az ismeretek mélyebb megértésére való törekvés jellemzett. A Színháztörténeti tanulmányok közül figyelemre méltó Németh visszaemlékezése Bajor Gizire.

A könyvet a Vallomások és állítások című dokumentumválogatás zárja, amely tartalmazza többek között Németh Antalnak az igazoló bizottság előtt elhangzott nyilatkozatát 1946 decemberéből, Bajor Gizi, Gózon Gyula, Gobbi Hilda, Major Tamás tanúvallomását ugyanebben az ügyben.

Németh Antal sorsa nem tekinthető egyedi esetnek. Az 1930-as években induló fiatal művész és tudós gárda számos kiválósága került 1948 után hasonló helyzetbe. A kommunista rendszernek nem volt szüksége erre a nemzeti elkötelezettségű értelmiségi rétegre, melynek tagjai a klebelsbergi kultúrpolitikának köszönhetően külföldi egyetemeken tanulva európai tájékozottságú, önálló gondolkodású szakemberekké váltak. Ha túlélték egyáltalán a II. világháborút, 1948 után gyakran az emigráció vagy az évtizedekig tartó mellőzöttség várt rájuk. Ezért is örvendetes fejlemény, hogy napjainkban ezek a méltatlanul mellőzött művészek sorra kerülnek az őket megillető helyre, ha csak haláluk után is.

(MMA Kiadó, 2018)