Egy kávézó teraszán üldögéltem, szeretett városom szívében, régi cimborámra várakozva. A szomszéd asztalnál házaspárnak tűnő férfi és nő, hét-nyolcévesforma, barna hajú, barna szemű kislánnyal. Éppen belemerültem volna a kávém élvezetébe, amikor félig elfojtott szóváltásra lettem figyelmes.

− Te nem vagy normális! – sziszegi a nő.

− Nem megmondtam, hogy vigyázz, mert kiborítod? Most mondtam, nem? – mérgelődik a férfi, s közben a kiöntött ásványvizet igyekszik a tenyerével lesöpörni az asztal lapjáról.

Az indulatos mondatok címzettje szótlanul ül a széken, a lábát lóbázza, maga elé bámul.

− Eláztattad a beszédemet! – a nő papírlapokat lobogtat. Tagadhatatlanul vizesek. – Most hogy a fenébe mondjam el, elárulnád?

− Nem megmondtam, hogy vigyázz, mert kiborítod? Most mondtam, nem? – háborog a férfi, a vizes kezét rázogatva. – Ha nem most mondtam volna! Mindig ezt kell csinálni?

− Soha a büdös életbe’ nem viszlek magammal sehová többet, ezt most megmondom! – mondja a nő. – Ide is minek hoztalak?! Tudhattam volna, hogy nem tudsz viselkedni!

A barna hajú, barna szemű kislány föláll, átmegy az asztal másik oldalára, leül arra a székre, amire a férfi a víz nagy részét söpörte.

− Bocsánat, nem akartam – motyogja.

− Mi a fenét érek azzal, hogy nem akartad? – csattan föl a nő. – Eláztattad a beszédemet! Tudod mit, majd kimész az emberek elé, és elmondod, hogy anyukám azért nem tudja megtartani a beszédét, mert a lánya ráöntötte az ásványvizet! Igen, ez lesz, kimész, és elmondod…!

− Pedig szóltam, hogy vigyázz – vágott közbe a férfi. – Miért kellett kinyitnod, nem megmondtam, hogy ne csináld?! Hogy vigyázz?

A kislány az itallapot nyithatta szét, rekonstruálom magamban a történteket, s véletlenül föllökte a vizet.

− Ne haragudj, anya, nem akartam – gyönge hang, lesütött szem, vékonyka, kalimpáló lábak.

A nő már telefonál.

− Igen, mindjárt három óra, tudom, de ez a gyerek ráborította a vizet a beszédemre!… Igen, képzeld, pont rá! Na, most mondd meg!… Nem értem… Nem tudom, hülye ez… Igen, képzeld, pont a beszédemre! Most mondjam, hogy a hülye gyerekem ráborította a vizet a beszédemre, vagy mi a fenét csináljak?

− Beszélj fejből, például – dörmögöm az orrom alá. Egyéb javaslataim is lennének, azokat azonban megtartom magamnak. Ha a cimborám, akire várok, már megérkezett volna, biztosan fennhangon emlegetné a szívlapátot, ami csúnya rombolást tud végezni, amikor találkozik egy emberi ábrázattal. Ő afféle avítt ember, a modern viselkedés idegen tőle. Amennyiben most itt lenne, a söre már a papírokat lobogtató nő nyakába zúdult volna. Viszont nincs itt. Csak én vagyok itt. Bár ne lennék. De itt vagyok.

– Mondj valamit fejből – ismétlem, kicsit hangosabban. – Esetleg olvasd föl az ázott papírról… Vagy fogd be.

A férfi alighanem meghallja, mindenesetre tesz egy mozdulatot a kislány irányába. A kislány erre lecsúszik a székből, újra megkerüli az asztalt, a férfi mellé áll, a vállára teszi a kezét. A szemét továbbra is lesüti. A férfi nem néz rá, a nőt figyeli.

− Mondtam, hogy vigyázz! – motyogja közben.

− Utánam ne gyere! – a nő a telefonját a táskájába ejti, mutatóujjával fenyegetően a lányára mutat. Elindul a tér másik vége felé, ahol pár tucatnyian gyülekeznek. – Utánam ne merjél jönni! És soha a büdös életbe’ nem viszlek sehová, abban biztos lehetsz!

− Otthon maradunk? – kérdi a kislány halkan. Nem tudom megállapítani, kitől, a cipője orrát nézi közben. A nő már messze jár, a férfi (vélhetően az apja) lopva megsimítja a gyerek vállát. Az anya még visszafordul, olyan pillantást küld a lánya felé, amitől egy életerős fa pillanatok alatt elkorhadna, aztán beleveti magát a kisebbfajta csődületbe.

Mégis elmondja a beszédét, gondolom, s közben a pofakönyvből kikeresem, milyen eseményen teszi. Hamar rá is akadok: az állatok jogaiért tüntetnek, egészen pontosan azért, hogy az állatkínzók elnyerjék méltó büntetésüket. Mire újra fölpillantok, már az apa és a lánya is távolodik.

− Ha állat lennék, kikérném magamnak, hogy egy ilyen nő beszéljen az érdekemben – ezt már a megérkező cimborámnak mondom, aki értetlenül mered rám. Könnyű neki. Én sem értem igazán, mi volt ez. Sejtéseim, persze, vannak. Talán ezért tudnék üvölteni, mint a sakál.

Bene Zoltán