Az irodalomban talán mindannyian találkoztunk már a paramnézia tapasztalati jelenségével: egyik író regényében olyasmit olvasok, amit másutt már olvastam, talán egy apró történetszilánk, cselekményszakasz vagy egy fél mondat, holott annyira távol vannak egymástól térben, nyelvben, időben, hogy képtelenség lenne, hogy egymást plagizálják. Ilyenkor arra következtetek, hogy miért ne juthatna két írónak ugyanaz a megoldás vagy gondolat az eszébe egymástól függetlenül? Ezt még kortársak esetében is megfigyeltem, amit természetesnek tekintek, ha mindannyiunkra ugyanazok az információk, képek, mondatok, zenék, plakátok, filmek záporoznak, akkor szellemi tudatalattink síkján miért ne jelenhetnének meg hasonló képződmények, kollázsok, következtetések. Annyiszor ismétlem, hogy hiszek a véletlenekben, hogy ismerőseim már csak legyintenek rá. Holott a véletlenek a megérzések tartományának legszembeötlőbb jelenségei, mintha szándékosan tennék elénk ismeretlen kezek, hogy felismerjük őket. Olyanok, mint a testetlen tárgyak, egyszer csak ott teremnek, megkerülhetetlenek, jelezni akarnak valamit, amihez a tárgyiasult világban csak keveseknek van szenzibilitásérzéke.

Az utóbbi évek során már egyre hosszabb lesz a listám a véletlenekből, inkább csak a magam kedvtelésére gyarapítom, mert tudomásul veszem, hogy a véletlent csak én veszem komolyan. Csak két újabb példát említek a gyűjteményemből, hogy mire gondoltam. Per Petterson norvég regényíró, akinek műveit kereken ötven nyelvre fordították már, 2003-ban publikálta Lótolvajok (Ut og stjæle hester) című kötetét, ugyanakkor, amikor az én regényem, a Farkasok órája megjelent. Az önazonosság, a hitelesség kérdése minden írót foglalkoztat. Egymástól függetlenül jutott eszünkbe ugyanaz az idézet. Úgy gondolom, talán valami közismerttel akartunk utalni arra, hogy létkérdések mentén hasonló úton járunk, a cselekménybe a saját életünket szőttük, de vannak kételyeink is ezzel kapcsolatban, és hogyha ezt a kételyt már a világirodalom klasszikusai közül egyszer tételesen, közismerten, frappánsan két mondatban megfogalmazta valaki, akkor az olvasó érti, hogy az idézet miért került éppen oda.

Per Petterson nem a regényt indító bekezdésben idézi ugyanazokat a Dickens-mondatokat, hanem a regény fordulópontján. Rejtvényfejtőknek igazi csemege, sikerélmény is egyúttal, ezért nem árulom el, mert szerintem mindenki olvasta ezt a könyvet. Az idézet mégsem annyira evidens egyébként, mert nem bölcsesség vagy tanulság, mint ami a Criminal Minds végén szokott elhangzani, nem is poén, nem való esküvői meghívókra sem. Csak olyasmi, amit mégis megjegyzünk.

Hasonló kérdéseken töpreng blogbejegyzésében egyik kritikusom is: „Gyakran vagyok úgy egy-egy mondattal, hogy nem tudom: tényleg hallottam vagy olvastam-e valahol, netán álmomban hangzott-e el, vagy pedig sem álmomban nem hallottam, sem nem hallottam vagy olvastam, egyszerűen csak a gondolataim jártak rajta, és úgy képzeltem, mintha álmodtam volna róla, vagy tényleg elhangzott volna. Így vagyok azzal a mondattal is, melynek tartalma valami olyasmi: »a buszmegállók esőbeállói kimeríthetetlen információ-források egy-egy társadalomról«. Lehetséges, hogy talán Kontra Ferenc regényében olvastam ezt, melyről a Karakterre írtam könyvismertetést? Vagy csak az utcán sétálgatva jutott eszembe? Vagy valahol máshol olvastam?” Valóban erről írtam. Meg sem lepődtem rajta, hogy valaki megjegyezte.

Nem is először fordult elő, hogy valakitől fejből visszahallottam valamelyik mondatomat. Egyik íróbarátom ezért hívott meg Csíkszeredába, mondván, hogy a Drávaszögi keresztek írójának egyszer el kell jönnie, ebben a regényben írtam le ugyanis azt a bizonyos mondatot. Ez nem a dicsekvés helye, hanem a példatáré. Gyakran vagyok úgy magam is egy-egy mondattal, hogy megjegyzem, és nem találok rá magyarázatot, miért éppen azt jegyeztem meg, és miért bukkan elő még számtalanszor.

Kontra Ferenc