Részlet a Megbilincseltek című novellából

„Anyánk”, a főhadnagy asszony, éppen a minap jegyezte meg, hogy „az is megéri a pénzét, aki elmegy közterület-felügyelőnek”, és elpanaszolta, hogy a Ferencvárosban, ahol él, a Vásárcsarnok szomszédságában, két kerékkel felállt a járdára, és ezért kerékbilincset szereltek rá. Jónak tett szemrehányást, mintha nem tudná, hogy én is közterület-felügyelő voltam, míg ki nem csináltak. A fővárosban kezdtem, azután megpályáztam egy felügyeletvezetői állást az agglomerációban, az egyik településen. Felvettek, madarat lehetett fogatni velem, annyira boldog voltam. Elég rendesen megünnepeltük a feleségemmel és a fiammal, hogy végre főnök lettem. Ez a kinevezés már régóta járt nekem az élettől. Úgy éreztem, ettől kezdve csak rajtam múlik, hogy igazán nagy ember legyek.

Szerettem a munkámat, tudom, sokan utálnak minket, de én ezzel nem törődtem, mert igyekeztem toleráns lenni. Eleinte szóban vagy írásban figyelmeztettem az illetőt. Nem kell hozzá sok idő, hogy az ember úgy ismerje a környéket, mint a tenyerét, a legtöbb gépkocsi már messziről visszaköszön, minden nap nagyjából ugyanott parkolnak. Ha legközelebb is ugyanúgy, szabálytalanul várakozott, megkapta a kerékbilincset. Mikor vezető lettem, igyekeztem ezt a szemléletet elfogadtatni a beosztottaimmal is.

Néha elkísértem egyiket-másikat, hogy ismerkedjek a tereppel. A fülembe jutott, hogy az egyik önkormányzati képviselő sportot űz a szabálytalan parkolásból, úgysem meri megbüntetni senki. Na, mondom, szeretném én azt az alakot látni. Már első alkalommal belebotlottunk, a posta előtt parkolt a mozgássérültek részére fenntartott helyen, és a volán mögött ülve telefonált. Odamentem hozzá és megkértem, hogy álljon máshová, „ne baszogassál, mert úgy tökön rúglak, hogy belezápulsz”, mondta és telefonált tovább, az egyenruhámról láthatta, hogy közterület-felügyelő vagyok, de nem érdekelte. Nem hagytam annyiban a dolgot, egy hónapja neveztek ki, tudtam, hogy oda a tekintélyem, ha nem állok ki az igazamért. „Parkoljon máshol, mert lebilincselem a kerekét!”, szólítottam fel erélyesebb hangon, mire kikérte magának, hogy fenyegetni merem és megmondta, hogy panaszt tesz ellenem a felügyeletvezetőnél, majd dühösen elviharzott. Nem hoztam tudomására, hogy én vagyok az, gondoltam, nagyot néz majd, ha veszi a fáradtságot, és bejön hozzám az irodába. Mi tagadás, tényleg megdöbbent a képviselő úr, zavarát jópofaságokkal igyekezett palástolni, elnézést kért, „nehéz napja” volt mondta, mentegetőzött. Spongyát a dologra, gondoltam, és részemről ezzel az ügy le is lett volna zárva, csakhogy célozgatni kezdett rá, hogy nem kellene mindenkit ugyanazzal a mércével mérni, különösképpen nem őt, aki hamarosan nagy befolyással bír majd a parkolási ügyekben.

A képviselő testület a közelmúltban döntötte el, hogy meghívásos pályázatot ír ki a parkoláshoz kapcsolódó közfeladatok ellátására. Arról azonban akkor még nem tudtam, hogy már minden előre el van döntve, és ennek az önkormányzati képviselőnek a sógora a befutó. A „haveri kutya” cége tavasszal kezdte meg működését, eleinte kínosan ügyeltek arra, nehogy szabálytalanul történjen bármi is, de aztán elterjedt, hogy a parkolóőreik saját zsebre dolgoznak. Előfordult, hogy némi jatt ellenében valaki egész nap parkolt főtéren és még parkolócédula sem volt a szélvédője mögött, ebben a buliban benne voltak az irodaházak portásai meg a rendészei is, akik telefonon diktálták be a parkolóőröknek a rendszámokat. Ezt nem akartam elhinni, megkértem a feleségemet, Klárit, hogy álljon meg a kocsinkkal bárhol a fizető övezetben, és fizesse le az egyik portást, akiről tudtam, az ő emberük. Féltett, hogy bajom lesz belőle, de bennem dolgozott az igazságérzetem, eldöntöttem, hogy lebuktatom őket, azzal azonban nem számoltam, hogy a polgármester is tud mindenről, csak az érdekei úgy kívánják meg, hogy ne tegyen a visszaélések ellen semmit se. Ősszel úgy rúgtak ki, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, a határozatlan idejű szerződésemet előbb határozott idejűre változtatták meg, ilyenkor újra van három hónap próbaidő, és mielőtt az lejárna, simán megszabadulhatnak a munkavállalótól, az se baj, ha nincs közös megegyezés.

Ez így szokás mifelénk, tudom, mert korábban a feleségemmel is ezt csinálták a cégnél, ahol két műszakban dolgozott. Mind a ketten az utcára kerültünk. Negyven év fölött az ember már nagyon nehezen tud elhelyezkedni. A munkaügyi központ általában arra jó, hogy folyósítja a segélyt, utána fordulhat az ember még az önkormányzathoz, jó, tudom, hogy beiratkozhat mindenféle átképző tanfolyamra, de azokkal sem megy sokra, mert ha netalán elvégzi mindegyiket, ugyanúgy nem tud elhelyezkedni, mint előtte, az átképzések meg a tréningek azoknak érik meg, akik ilyesmiket szerveznek és tartanak, megtanítják az embert, hogyan írjon önéletrajzot, csak arról feledkeznek meg, hogy azt az önéletrajzot már a második sornál sem olvassák tovább, neve ez és ez, született ekkor és ekkor… Ha valaki negyven éves elmúlt, azt bele kell lőni a Dunába, mondta egy pali, aki mögöttem várakozott a sorszámra, igazat mondott.

(L’Harmattan, 2019)