Általános iskolás koromban rengeteget lapozgattam Koroknay István Ausztrália és Óceánia című színes, nagyalakú kötetét. A Móra kiadó Képes földrajz című sorozatának többi darabja is vonzott, de egyik sem vetekedhetett Ausztráliával. És Óceániával. Nyilván ez az oka, hogy ha meghallok olyan szavakat, mint Vanuatu, Tuvalu, vagy Kiribati, sokakkal ellentétben eszembe se jut nevetni, vagy arra gondolni, valaki csak halandzsázik. Számomra éppolyan természetes ezeknek a szigetországoknak a létezése, mint a Brit-szigeteké. Ha a kedvenc vadállatom felől érdeklődnek, egészen biztosan azt válaszolom: wombat. Annak ellenére, hogy élőben egyetlen példányt sem láttam. Többször utaztam el kizárólag azért a Fővárosi Állatkertbe, hogy találkozzam az ott élő wombatokkal, ám a budapesti wombatok egyszer sem akartak találkozni velem. Nem mellesleg hajdan elmentem volna én Ausztráliába is wombat-lesre. Aztán, persze, sosem jutottam odáig, még fele útig sem, és már nem is fogok. És ezt egy pillanatig sem bánom. Ausztrália így örökre megmaradhat a képzeletem országának. Ahogyan Cseh Tamás énekelte Csengey Dénes szövegét: „Egy piszkos hajnal elnyelt mindent, nincs egy korty ital / És az út végén ott ködlik az óceán. / A villanydrótok között megszorult gólya / szikrázó csőrében Kisjézusunk. / De lehet, hogy ez Ausztrália, és nem Heródes városa?” Igen, lehet. Bármi lehet Ausztrália és bárhol lehet Ausztrália; a Terra Australis Incognita, az ismeretlen déli földrész ott van, ahová képzeljük. Leginkább saját fantáziánk és álmaink birodalmában. Én, mindenesetre, a magaménak érzem. Őrizgetem és építgetem.

Egyszer megnyithattam egy magyar származású ausztrál művész kiállítását itthon, Szegeden, az egyik lakótelep közösségi házában. Egy olyan grafikusét, aki a wombatok földjén, a Terra Australis Incognitán született, jelesül Wollongongban (a város neve állítólag azt jelenti az egyik új-dél-walesi aboriginal nyelven: a tenger hangja). Igaz, még gyerekként hazaköltözött Magyarországra, de ez most mellékes mozzanat. Ez a bizonyos művész a tárlatán fricskákat mutatott mindennek, álmodozást, nevetést és formabontást ígért és nyújtott. Ez pedig nagyon is belefért az én Ausztrália-képembe. Azonnal az abók álomidejére asszociáltam egyfelől, míg másfelől a déli félteke magától értetődő formabontására: elvégre arrafelé a Nap nyugaton kél és keleten nyugszik. Egyébként is, amint azt régi térképeken láthatjuk, az emberek azon a vidéken fejjel lefelé lógnak a talajról, amely fölül helyezkedik el, s az ég alulra szorul. És ezen az északi félteke nagyrészt sótlan népe nevethet is akár. Holott inkább eszükbe kéne idézniük a réges-régi mondást: egyszer fent, másszor lent.

Mint említettem, a szóban forgó grafikus igen zsenge korában, 10 évesen hazakerült – és ez a tény első blikkre megkérdőjelezhette volna mindazt, amit vele és alkotásaival, fricskáival kapcsolatban éreztem. Csakhogy ő a Terra Australis Incognitáról a Terra Morbidus Incognitára, az ismeretlen déli földről az ugyancsak ismeretlen morbid országba érkezett, amit Grendel Lajos találó kifejezésével nevezhetünk bátran Abszurdisztánnak. Mert a Kárpát-medence éppoly abszurd tája a bolygónak, mint a nagy déli kontinens, még ha a Nap errefelé keleten is kél és nyugaton is nyugszik. Mert a Nap járása messze nem elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmünket a megannyi szürreálitásról, ami ebben a − bizonyos értelemben Ausztráliához hasonlóan mindentől távoli − provinciában megfigyelhető. Nem is beszélve a számos párhuzamosságról. Hogy egyet mégis megemlítsek: az Alföldet borító hajdani mocsaras erdőségek helyén mára a nyugat-ausztráliai nagy, száraz síkságot idéző félsivatag terpeszkedik. S bár Gerald Murnane Puszták című regénye történetesen „Ausztrália végtelen síkságainak mélyén” játszódik, mindazonáltal akár itt, körülöttünk, az Alföld tengersík vidékén is bonyolódhatna. A regény hangulata, aromája több helyütt ismerős lehet a magyar olvasóknak. Egyik szereplője például tagadja, hogy létezik Ausztrália nevű ország. Teszi ezt az Ausztrália nevű országban. Abszurd? Igen. A legtöbbek számára kétségkívül az. Számunkra viszont a legkevésbé sem. Mi így élünk. Az ausztrálok istene őrizzen minket − mormolhatnánk Cseh Tamás és Csengey Dénes után szabadon… És őrizze meg számunkra az abszurditásunkat, az álmainkat, és adjon elég erőt ahhoz, hogy fricskákat mutassunk. Meg ahhoz is, hogy nevessünk azon, amikor fricskákat mutatnak nekünk. És akkor minden rendben lesz.

Bene Zoltán