Lajtos Nóra írása Farkas Gábor A megtalálás öröme című kötetéről

Farkas Gábornak irodalomtörténészi kvalitását már sikerült felmutatnia a Vallását kereső hit (2012) című tanulmánykötetében. A megtalálás örömében a mélyenszántó elemzések mellett ezúttal helyet kapnak portrék és recenziók is. Az erdélyi magyarok sorsproblémáit, identitásválságait feldolgozó életművektől Pázmány Péteren át a kortárs szerzők alkotásainak górcső alá vételéig kapunk képet sokhúrú irodalmunkról.

A kötet tizenhét írását három szövegblokkba rendezte a szerző. Az elsőben költőportrékat olvashatunk Reményik Sándorról, Szilágyi Domokosról, Kányádi Sándorról, illetve Simon Weil testvériségetikájáról és Csender Levente novelláiról. A csönd köntösébe burkolózni kényszerült Reményik Sándor költészetéről való hallgatásnak Czine Mihály és Imre László irodalomtörténészek tanulmányai vetettek véget, amelyek a költő nemzeti és vallási identitástudatát hangsúlyozták. „Az izmusokat, a hagyományos társadalmi szerkezet felbomlását, valamint a negatív irányú történelmi változásokat mind életidegennek tartotta” – fogalmaz Farkas Gábor (11). S igaz ez az első Forrás-nemzedékhez tartozó Szilágyi Domokosra is, akinek költészetében a szerző a szakrális versbeszéd módozatait kutatja. A francia filozófus-írónő, Simone Weil mozgalmas életútjának nyomon követése mellett Farkas Gábor kifejti: „Simone Weil teológiai alapgondolata azt a testvériségetikát állítja a középpontba, amelyet Marx az – egyébként Weil szerint is megalapozott – elméletéből tévesen az osztályelméletekre vezetett le.” A krisztusi szeretetelvű élet ott teljesedik ki igazán, ahol az isteni terv, az üdvözölés beteljesedik.

„Sorsmetszet, avagy a rettegés metaforái: Kányádi Sándor költészete az 1980-as években” című írás valójában a Sörény és koponya kötet beható elemzésére vállalkozik. A költő két értő monográfusának, Ködöböcz Gábornak (2002) és Pécsi Györgyinek (2003) az észrevételeit is beemeli portrérajzolásába Farkas Gábor, általuk is még inkább hitelesítve mondandóját. Kiemeli például Kányádi személyes és ironikus hangnemválasztását a nyolcvanas évek romániai elnyomását illetően, amikor is a kisebbségi lét állapotáról versel a költő. Ahogyan Csender Levente tollán is a fennakad az a „fele-más” identitástudat, amellyel együtt kényszerül élni a kisebbségi sorsba született ember: „aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” (Cs. L.: Tranzitváró). Csender Leventénél a szociografikus igénnyel megfogalmazott szövegbázisok azért hathatnak lebilincselően az olvasóra, mert bennük a groteszk humor is felszínre tud jutni.

A kötet középső fejezetébe egyháztörténeti tanulmányait rendezte a szerző. Elsőként Pázmány Péter Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl című prédikációjáról értekezik: „a második eljövetel advent első vasárnapján Jézus születésével – első eljövetelével – összevetve alkotja a prédikáció témáját.” A retorikai szempontból is példaértékű szöveg Pázmány kiváló szónoki tehetségének gyümölcse.

A következő írás a 4. századbeli Egyiptomi Szent Makariosz aszketikus életének felvázolása. Makariosz sivatagi elvonulása a köznép elől követendő volt. Hatvan éven át tartó remetesége alatt ötven, ún. spirituális homília köthető személyéhez. Makariosz a legfontosabb keresztény „cselekedetnek” az imádkozást tartja, amelyhez három fontos jellemzőt kapcsol: az alkalmas időpont megtalálását, az állhatatosságot és a gondolatokra való fókuszálást. A képes beszéd is gyakori sajátossága volt homíliáinak, például: „Vesd horgonyodat az imádság mélységébe, és életed hajócskája Isten kegyelmének segítségével kiállja a sátán minden hullámverését.”

A bánat liturgiája címmel a moldvai magyarság katolicizmusáról szól Farkas Gábor történelmi-teológiai „látlelete”, amely címválasztás utal Csűry Bálint úti beszámolójának következő soraira: „A moldvai magyarság sorsa még a hagyományos magyar sorsnál is fájdalmasabb magyar sors.” (1934) Fontos kiigazítást is tesz Farkas Gábor, amikor felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy egy bizonyos Petrás Ince János nevű plébános összesen nyolcvanöt csángó magyar népdal szövegét gyűjtötte össze, amelyek közül huszonkettő már 1842-ben, azaz Kriza János Vadrózsák (1863) című gyűjteménye előtt jelent meg.

Az Elutasítás és bebocsátás – A modernista válság és következményei alcímet viselő tanulmány elején a darwinizmus hatásmechanizmusát fejti ki Farkas Gábor, amikor a liberális eszmék képviselői (Marx, Engels) mellett a konzervativizmus szellemében tevékenykedőket (pl. Nietzsche, Schopenhauer filozófiája) is megnevezi. Majd Alfred Loisy (1857–1940) francia teológus Evangélium és az egyház (1902) című főművére fókuszál. A modernizmus magyar vonatkozásában Prohászka Ottokár (1858–1927) római katolikus teológus, író, politikus, egyetemi tanár legfőbb nézetét emeli ki a tanulmányszerző, mely szerint „erkölcs nélkül nincs társadalom, Isten nélkül pedig nincs erkölcs”. (75)

A ciklus utolsó szövege Horthy Miklós kormányzó lemondásának és Szálasi Ferenc kinevezésének legitimációs problémáira keres magyarázatot Serédi Jusztinián (1884-1945) hercegprímás 1944-es felszólalása alapján. Az egyházjogász 1944. október 24-én fogadta Szálasit az esztergomi érseki palotában, majd három nappal később az Országtanács ülésén egyedül a hercegprímás szólalt fel, de a szabadon bocsátások nem valósulhattak meg, ugyanis Szálasit nemzetvezetőnek választották, s mint az köztudott, Serédi utódjára, Mindszenty Józsefre is börtön és megkínzatás várt.

Végezetül Farkas Gábor a 21. század néhány író-költő, irodalomtörténész műveiről írt recenzióit tárja az olvasó elé. Iancu Laura (Kinek a semmi mindene, 2012), Bogdán József (Zilált papi imák, 2013), Korpa Tamás (Egy híd térfogatáról, 2013), Cseke Ákos (Mennyi boldogságot bír el az ember?, 2014), Térey János (Átkelés Budapesten, 2014), Dobozi Eszter két kötetéről (Kísért a lehetetlen, 2014; Ahogy ő néz, ahogy ő lát, 2015) és jómagam (A tiszta beszéd varázsa, 2014) tanulmány- és kritikakötetéről szóló könyvismertetőjében Farkas Gábor szakmai zsinórmértékéül az elhivatottság, az írói-költői szerepre való felkészültség és az irodalomtörténésztől elvárható filológiai precízség szolgál. A különféle folyóiratokban (Agria, Keresztény Szó, Kortárs, Magyar Napló, Partium) már publicitást nyert írások gördülékeny stílusa, eltalált arányú témaérzékenysége, idézetpéldáinak gazdagsága mind-mind védjegye Farkas Gábor írásainak.

A tanulmány-és portrészerző és a szövegek olyan „intim” pillanatokban találhatnak egymásra, amikor a nyelviségben rejtőzködő, többnyire szakralitást hordozó tartalom saját örömforrássá válik. A megtalálás öröme tehát ebben az olvasatban nem lehet más, mint önmagunk újrafelfedezése, az egzisztenciális léttapasztalat megélése.

(Magyar Napló, 2018)