Kollarits Krisztina írása Grendel Lajos A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században című kötetéről

Először 2010-ben jelent meg Grendel Lajos „irodalmi bedekkere”, egy író irodalomtörténete, amelyben a szerző a magyar lírában és epikában a 19. század végétől az 1980-as évekig végbement változásokat próbálja számba venni. A beszédmód változása és alakulása áll vizsgálódásának középpontjában, így – saját bevallása szerint – szükségszerűen ki kellett, hogy maradjanak könyvéből olyan jelentős írók, akik „elzárkóztak líra- és prózapoétikáikban új kifejezésformák és beszédmódok keresésétől”, ide sorolja többek között Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, Kodolányi Jánost vagy Veres Pétert is. Grendel nem kívánja a szerzők egész életművét bemutatni, életrajzzal végképp nem foglalkozik, írásai leginkább íróportrék, pályaképvázlatok. Egyrész tehát azoknak a szerzőknek szentel nagyobb figyelmet, akiknek beszédmódja és poétikája a magyar irodalom alakulástörténetére (és nem fejlődéstörténetére!) a leginkább hatással voltak, másrészt feladatának tekinti a főképp politikai okokból az irodalmi kánonból hosszabb időre kitagadott néhány szerző (köztük Tormay Cécile, Nyírő József, Wass Albert, Bánffy Miklós) értékeinek felmutatását. Grendel annak ellenére vállalja néhány vitatott szerző újraértékelését, hogy irodalomtörténetével alapvetően nem akar radikálisan újat mondani: elsősorban a szakirodalomra támaszkodva közérthető nyelven ír összegzést az általa tárgyalt korszak irodalmáról. Ugyanakkor többletet jelent irodalomtörténetében, hogy a szerző maga is író, így belülről is láttatja az irodalmat, az alkotáslélektani folyamatokat.

Bár már az első kiadás sem volt karcsú, a második kiadás (nem számítva a szakirodalmat és a tartalomjegyzéket) 496 helyett 531 oldalból áll. Mi teszi ki ezt a 35 oldal többletet?

Grendel részben bővítette egy-egy szerzőről írt korábbi elemzését (Kosztolányi Dezső, Tormay Cécile, Szabó Dezső, Birkás Endre esetében), másrészt új szerzőket is beemelt irodalomtörténetébe: Békássy Ferenc, Nyírő József, Bánffy Miklós, Wass Albert, Kányádi Sándor, Végel László, Fülöp Antal, Ágh István, Tóth Erzsébet, Hernádi Gyula, Dobai Péter személyében.

Az első kiadásban a „lektűríró Wass Albert”-ként aposztrofált szerzővel a második kiadásban már két oldalnyi terjedelemben foglalkozik, elsősorban A funtinelli boszorkányra fókuszálva, amely az egyik „legnagyobb román regény”, de hát magyar írta magyarul. Majd félretéve a tréfát így jelöli ki Wass regényének helyét irodalmunkban: „Egyedülálló alkotás ez a magyar irodalomban, mítosz és regény furcsa, de időtálló elegye, mivel a magyar irodalom abszolút többsége (persze csak a legjobbakra gondolok) inkább demisztifikál.”

Ahogy Wass Albert esetében, úgy Nyírő József értékelése során is hangsúlyozza a politikai szempontok mellőzésének fontosságát egy író megítélése kapcsán. Nyírőt Tamási mellett az önálló erdélyi irodalom megteremtésén fáradozó írónak tartja, aki például a Kopjafák című novelláskötetének egyes darabjaiban kétségkívül maradandót alkotott. (Nem véletlen, hogy Szőts István Emberek a havason című filmje Nyírő-novellák felhasználásával készült.)

Nem tárgyalta Grendel az első kiadásban Bánffy Miklóst sem, most az Erdélyi történet című trilógiájával (1935–1940) részletesebben foglalkozik, amelyet „a legjobb 19. századi regény”-ként aposztrofál, s elsősorban tökéletes megszerkesztettségét emeli ki. Az 1300 oldalas regényben végig sikerült Bánffynak megteremtenie az egyensúlyt a magánéleti és a politikai szál között, részletes társadalmi tabló, „a süllyedő császárság és királyság hattyúdala” a trilógia, „nem remekmű, de figyelemre méltó alkotás”.

Grendel már irodalomtörténete első kiadásában is szót emelt Tormay Cécile irodalmi rehabilitációjának szükségessége mellett. Már akkor is rámutatott Tormay két első regényének értékeire: A régi házat a 19. századi pesti patríciusvilág legmagasabb színvonalú ábrázolásának tartotta, s „e tekintetben egyedülálló műnek”, az Emberek a kövek közöttpedig „az egyik legjobb magyar lélektani regény, tele pompás impresszionista tájábrázolással, drámai ütközésekkel, a sűrű, tömör stílust már-már szétfeszítő szenvedéllyel.” Irodalomtörténete második kiadásában Grendel részletesebb elemzésben mutatja fel ennek a Tormay-regénynek értékeit, helyét közvetlenül Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött és Kaffka Margit Színek és évek című regénye mellett jelölve ki. Miután írásában számot vetett Tormay Bujdosó könyvének torzításaival csakúgy, mint a mai kultúrharcban jobb és baloldalon állók elfogultságával, végső konklúziója szerint egy „viszonylag előítéletmentes irodalomtörténetben” mindezek ellenére „Tormay Cécile munkássága elengedhetetlen része a magyar modernizmusnak.”

Végül több kortárs szerző iránti adósságát törlesztve Grendel Lajos a második kiadásba pótlólag bevette többek között Ágh Istvánt, Kányádi Sándort, Tóth Erzsébetet, akiknek költészetét egy-két általa kiemelkedőnek tartott versük elemzésével próbálta jellemezni. Az 1960–1970-es évek regényirodalmáról szólva olyan szerzők ismertetésével bővítette kötetét, akiknek regényei valamilyen értelemben hozzájárultak a műfaj formanyelvének megújításához: így került be a válogatásba Végel László Egy makró emlékiratai vagy Hernádi Gyula Kiáltás és kiáltás című regénye.

Grendel Lajos könyvét nem lehet egy szuszra kiolvasni: közérthető nyelvezete ellenére sem könnyű olvasmány. Magyartanároknak, egyetemistáknak jó segítséget nyújthat áttekintő, rendszerező szemléletével, a kötetben felhalmozott tudásanyagával. De érdekes a könyv minden olvasni szerető embernek is, aki csak ötletet szeretne meríteni belőle, hogy legközelebb milyen műveket keressen a könyvtár polcain.

(Pesti Kalligram Kiadó, 2019)