Részlet Lakatos Mihály kötetéből

Magyar állampolgárság

Ábel úgy emlékszik rá, mintha ma lett volna. Ültek várandós feleségével a tévé előtt (miután elbaktattak a közeli iskolába, és gondosan beikszelték az „igen”-t), és várták az eredményeket. És az eredmények jöttek. Bár ne jöttek volna. Mert kiderült, hogy a nagy cserben hagyta a kicsit. A nagy attól félt, hogy a kicsi eleszi előle a… mit is? A kenyerét? A húst a szendvicséből? A nagy nem akart ingyenélő kicsit a nyakába. Nem akarta kigazdálkodni a havi húszezer forintot a konyhapénzből, amibe állítólag az „igen” került volna. Sem addig, sem azóta nem számolta ki senki ennyire fillérre pontosan, hogy mibe kerülne a nemzeti összetartozás. A nemzeti összetartozás / hó / család. Akkori árfolyamon mintegy nyolcvan euróba. Ezért hát győzött a „Ne fizessünk álmainkkal, mert nehezedik a lakáshelyzet!”

Ábel égő arccal ült a kanapén, és nem mert anyaországi felesége szemébe nézni. Az sem őrá. A kétéves Gergő derűs arccal szaladgált körülöttük a szobában, s időnként apja lábába csimpaszkodott, követelvén: „Apa, focizzunk!” De apa nem akart focizni. Egy ilyen hatalmas zakó után magát Messit sem lenne könnyű rávenni. Szelíden félretolta a gyerek kezét, és bement a fürdőbe. Becsukta maga mögött az ajtót és… Igen, sírt. Nem szégyellte, és ma sem szégyelli. Viszont életében először szégyellte, hogy magyar. Életében először szeretett volna francia lenni, vagy angol, vagy német, mindegy, hogy mi, csak más. Csak ez nem. Körmével belevájt a húsába. Talán hogy meggyőződjön, ébren van-e, hogy mindez igaz-e… Vagy talán hogy fizikai fájdalommal nyomja el ama másikat. A vér kiserkent a karjából. Nem baj, az ing és az öltöny holnap majd eltakarja. Szíve még nehezebb lett, amikor eszébe jutott, hogy mit érezhetnek most ők, ott túl. A kicsik. Köztük a szülei. Akik három – kinti iskolákban, egyetemeken képzett – fiukat adták ennek az országnak. Három ereje teljében lévő huszonévest, akik minden erejüket, tehetségüket itt kamatoztatták. Akik az első perctől kezdve magukénak mondhatták az itteni anyagias közgondolkodás által kigyöngyözött legmagasabb társadalmi státuszt – az adófizetőkét. „Kutyabőrös” adófizetők voltak. És akiknek majd egyszer a szüleik szemébe kell nézniük. Igen, neki is. És ennek az országnak is. És választ kell adni a ki sem mondott kérdésre, hogy a kicsik miért nem lehetnek otthon sehol. Ott azért, mert „román kenyeret” esznek, itt meg azért, mert magyart. Bárhol dolgozzanak is, mindig a másét. Mintha az ő kedvükért a föld nem teremne búzát. Régóta elhunyt nagyapja arca villant fel előtte, aki mindig valamiféle áhítattal ejtette ki azt a szót, hogy: magyar. És ragyogott az arca, ha az egykor volt „kicsi magyar világról” mesélt. (De erről ne beszélj az iskolában – tette hozzá mindig, nem magát, őt féltve.) Istenem, de jó, hogy ezt nem érte meg, de jó! – könnyebbült meg Ábel. Aztán a meghitt rokontalálkozók, családi ünnepek jutottak eszébe, amelyek nem múlhattak el anélkül, hogy fel ne idézzék maguk közt azt az országot, ott túl… Mert kell ott túl egy ország. S bármi van és lesz is velünk itt, Erdélyben, jó, hogy az ott van, nekünk és értünk is van. Ezt az érzést környezete már zsenge gyermekkorában elültette a lelkében, nem csoda, hogy később a Jókai-, Mikszáth- és Móricz-regények világában érezte igazán otthon magát. És most… Megmosta és megtörölte az arcát, de nem nézett a tükörbe, mint máskor. Meleg vizet engedett a műanyag kiskádba, majd kiszólt az asszonynak, hogy hozza fürödni Gergőt. A kisfiúnak nem szabad tudnia, hogy ma valami rendkívüli dolog történt. Talán majd egyszer, később.

Teltek-múltak a hetek, de nem volt ereje hazautazni Erdélybe. Csak telefonon beszélt az anyjával. A hangnem mindkét részről visszafogott volt, kínos hallgatásokkal tarkítva. Anyja kérdezte, hogy igaz-e a hír, miszerint áttelepült erdélyiek is „ellenük” szavaztak. Azt nem kérdezte, hogy a fiai is köztük voltak-e. Igaz, anyám, igaz, elhiheti – válaszolta Ábel. Az erdélyi ember is csak olyan, mint a többi – próbálta általánosságokkal elütni a kérdés élét. Inkább gondoljon arra a másfél millió derék magyarra – próbálta jobb kedvre hangolni –, akiknek köszönhetően az egyik félidőt megnyertük. Ha a mérkőzést végül el is vesztettük. – Fiam, ugye tudod, hogy mi nem akarunk innen elmenni? – mondta az anyja rövid hallgatás után. – Az isten megfizeti, anyám, ezt nekem magyarázza?! – fakadt ki keserűen Ábel. Nagyszüleit még a városba sem lehetett volna beköltöztetni, annyira ragaszkodtak Nyikó menti falujukhoz, ahhoz a történelem csapásai alatt hazából szülőfölddé szerényedett földdarabhoz. Az apja nem jött a telefonhoz, csak a háttérből hallotta jellegzetes köhécselését.

Hanem aztán márciusban, amikor Ábelék második fiacskája az anyaméhből jelezte közeli érkezését, mégis kijöttek. Hogy illő módon fogadják az újabb unokát. Egy átzötykölődött éjszaka után Ábel hajnalban a buszállomáson várta őket. Erőltetett kedélyességgel ölelték meg egymást, majd bepakolta súlyos táskáikat a csomagtartóba. Mindig iszonyúan felpakolva érkeztek. Mert hát az nem lehet, hogy ne hozzanak valami „kis hazait” a három fiuknak. Pedig mindketten a rokkantnyugdíjukból éltek. Csendben ültek az autóban. Máskor mindig gyerekes örömmel lubickoltak a plakáttenger felirataiban (milyen jó, hogy itt mindent magyarul írnak!), most nem. „És őmit szólt ehhez?” – szólalt meg hirtelen az apja. Ez az „ő” azt az ifjú politikust jelentette, akire az apja mindig is felnézett, akit mérhetetlenül tisztelt, és akit a magyar jövő zálogának tartott. „Mit mondhatott volna szegény? Fájt neki, hogy nem voltunk elegen” – válaszolta Ábel, s a szeme sarkából úgy látta, apja megenyhülve néz maga elé. A következő napok a kis jövevény érkezésére való felkészüléssel teltek. Apja szeme felragyogott, amikor megtudta, hogy az új unoka az ő nevét kapja, s bár az orvos eltiltotta a munkától, egymaga meszelte ki a számára előkészített szobát. Vacsora közben váratlanul megszólalt: „Meglátjátok, még ebben az évben magyar állampolgár leszek!” Ábel döbbenten nézett rá. „De hogyan, apám? Hiszen látja… S miért olyan fontos az magának? Az is csak egy papír…” „Nem, nem – hajtogatta makacsul –, meglátjátok…” Ábel ráhagyta. Egy hét múlva megszületett a kis unoka. Együtt babusgatták, dédelgették tíz napig. A tizenegyedik napon az apja infarktust kapott, és meghalt. Alig túl a hatvanon. Nem szállították haza, itt temették el, a rákospalotai temetőben. A magyar hatóságok anyakönyvezték az egykori román állampolgárt. Akinek lám, igaza lett. Magyar állampolgár lett. Immár örökre.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019)