Még néhány év távlatából is ugrásszerű fejlődést látni. Amikor először voltam Varsóban, a gigantikus szocrealizmus látványa volt a legszembeötlőbb, a széles utcák, melyek annak idején a katonai parádék és reprezentatív politikai felvonulások, dübörgő erődemonstrációk színterei voltak. Most másként tekintek erre: milyen praktikus, hogy a sugárutakon nincsenek dugók, lazábban lehet közlekedni, mint más nagyvárosok cikornyás utcácskáiban.

A látképen továbbra is domináns a Kultúra és Tudomány Palotája, amely egyúttal Lengyelország legmagasabb épülete, és a 12. legmagasabb épület Európában. Egy régi varsói vicc szerint a város látképe innen a legszebb, mivel ez az egyetlen pont, ahonnan a torony nem látható. Ezt a tréfát eredetileg Guy de Maupassant sütötte el az Eiffel-toronyról szólva.

Az irodalmi vonatkozású helyszínek egymást érik a városközpont felé haladva. Alig százméternyire van egymástól két jelentős lengyel regény emblematikus helyszíne. Ezért most leszedtem a polcról a könyveket, hogy felidézzem a jeleneteket, és mellettük lássam most készült fotóimat.

Henryk Grynberg Ideológiai élet című regénye egy sötét politikai korszakot és a főhős időnként derűs kamaszkorát eleveníti fel: „A prágai fiúk tele voltak pénzzel. Csak kégli hiányzott nekik. Ezért adtak egy százast, én meg fogtam a személyimet, bemutattam a lódzi állandó lakcímemet, és kivettem egy szobát a Bristolban. A fiúk egész délután meg este is egymásnak adták a kulcsot, egymást váltották a szobában. Ha valamelyik túl sokáig élvezkedett, telefonon diszkréten figyelmeztették, hogy törölje már meg a pöcsét a függönyben, és jöjjön le sürgősen, mert nemcsak ő van a világon. Aztán fölment a következő pár.” Az egykori bordélyház ma a város egyik legelitebb szállodája.

A másik regény emlékezetes színhelye alig néhány háztömbnyire van. Antoni Libera A Madame-ja egy gimnazista és a franciatanárnő kapcsolatáról szól. A találkahely a város jellegzetes pontja, erről szól a következő bekezdés: „Visszanyertem az egyensúlyomat, megint szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Megint a Kopernikusz-emlékművet láttam magam előtt. Ott állt, kezében körzővel és a Naprendszer kis modelljével, kíváncsian nézte a telihold fényétől áttetszően ragyogó eget. Követtem a példáját, és fölemeltem a fejem.”

Ha valaki odaáll arra a helyre, felemeli a fejét, és átnéz az utca túloldalára, akkor a Szent Kereszt-templomot látja. Itt helyezték végső nyugalomra Frédéric François Chopin szívét, és a levelezését itt őrzik egy oszlopban. Bár a teste a párizsi Père-Lachaise temetőben nyuszik, Franciszek Chopin sosem tagadta meg lengyel mivoltát, ezért nevezték el róla a varsói repteret. Innen indultam haza.

Előző este a Varsói Kulturális Központban volt irodalmi estem, utána fordítómmal, Teresa Worowskával sétáltunk hazafelé. Örültem, hogy sokan eljöttek, sok ismerősöm is volt közöttük.

Megkérdezte, tudom-e, hogy melyik vajdasági írónak volt legutóbb ugyanitt önálló irodalmi estje. Nem akartam tippelni, vártam a válaszát:

– Mindössze néhány hónappal a halála előtt Gion Nándornak. És tudod, mi volt Gion első mondata, amikor megérkezett Varsóba?

– Úgysem találnám ki…

– Nahát, milyen csúnya ez a város!

Lengyelországban nagy sikere volt a Sortűz egy fekete bivalyért című regényének. Teresa Worowska elmesélte, mennyire megkedvelte az írót. Töprengő melankóliával beszélt róla a lila fényekkel megvilágított, kísérteties Sztálin-palota árnyékában.

Mindez azért jutott éppen most az eszembe, mert kézhez kaptam a meghívót: a Balassi műfordítói nagydíjat szeptember 26-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián veszi át Teresa Worowska.

Emlékszem, milyen sok levelet váltottunk, amikor novelláimat fordította, néha egy-egy szó megfelelőjén töprengett, máskor beszélő neveket oldottunk meg. Amikor Wroclawban elhangzott a prózafesztiválon az egyik novellám lengyelül, akkor a közönség reakcióit figyeltem, ugyanott voltak a hangsúlyok, éppen azokon a helyeken mosolyodtak el vagy nevettek a nézők, ahol kellett. Ennél hitelesebb visszajelzés nem is kellett: a műfordító kitűnő munkát végzett.

Kontra Ferenc