És akkor, ha végigfekszem a fehér sziklákon, és eszembe jut minden régi történet, és rácsodálkozom arra, hogy még mindig itt vagyok, miközben a nap vakítóan süt – ugyanolyan vakítóan, mint abban a könyvben, amikor a fiú azért lőtt idegenül és közönyösen, mert vakította nap –, és nem értem az egészet, hogy miért van ég és tenger, és a hullámok miért nyaldossák és csapkodják a sziklákat soha meg nem akadó buzgalommal, de közben megfogom szerelmesem kezét, ugyanúgy fogom meg, mint negyven éve, amikor először voltunk itt, még hamvasan és ifjan, a nap akkor is barnára cserzette a bőrünk, csak akkor még senki sem félt sem uv, meg uh meg ki tudja, milyen sugárzásoktól, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy itt a végtelen tengert nézve, melyben ugyanúgy úszkálnak a halak, a polipok, a cápák, a rákok és a többi vízi állat mint tíz és tízezer, sőt száz és százezer, vagy még inkább millió és millió évvel ezelőtt, szóval, hogy itt mindig eszembe jut, hogy mi végre, és hogy biztosan van valaki, van egy erő, de akkor miért, és persze, az sem mindegy, hogy meddig, és a hogyan, a hogyan, az a legfontosabb.

(Milyen szépeket tudok írni, gondolom önelégülten, már-már meghatódva saját fennköltségemtől, és folytatom, ilyenformán):

Nem értem, hogy miért vagyok itt, ezen a Földön, aztán meg persze, hogy dehogynem, emlékszem, gyerekként álltam a buszon és néztem ki a Mildenberger utcára, és akkor, ott bevillant, valami oka lehet, hogy én élek, hogy nem véletlenül kerültem ebbe a testbe, valami célja van ez ügyben valakinek; és ez persze csak egy pillanat volt, tényleg csak egy villanásnyi idő, és nem is meséltem el senkinek, nagyképűség lett volna. Csak jóval később egyszer a kedvesemnek.

A nyárnak pedig soha nem lesz vége, de ezen a kis szigeten, itt az Adrián elviselhető a hőfok, a víz kellemesen hűsít, és csak annyi a változás, hogy már minden üzlet lett itt is, szigorúan és kiszámíthatóan, és megszűnni látszik a kedélyeskedés, a bizalmas hátba csapkodás.

Húsz évvel ezelőtt még berontott az apartmanunkba izzadságtól bűzlő, félmeztelen vendéglátónk, hogy vegyünk tőle pálinkát, és mikor azt feleltük, hogy már van a hűtőben, akkor feltépte a jégszekrény ajtaját, s csak úgy pohár nélkül beleivott az üvegbe. Nyedobrá, valami ilyesmit mondott, meg, hogy az övé a tuti. Ma meg, csak a biznisz. A halárus is éppen csak megkérdezi, honnan valók vagyunk, aztán padlógázt adva elszáguld.

Nosztalgiázunk a régi profán történeteken, miközben át- meg átjár minket a szakralitás. (Legalábbis – nagyképűen – úgy gondoljuk.) Mert a kő itt még mindig hófehér, a tenger sötétkék, alkonyat után felkel az esthajnalcsillag, elhallgatnak a kabócák, ugyanúgy, mint amikor még pénz és sátor híján csupán a barátom Zsigulija körül heverésztünk a fűben, bámultuk a hullócsillagokat…

És akkor – gondolom tovább önelégülten –, a tenger úgy ring és úgy szaladnak és bukdácsolnak és játszanak benne a kis hullámok, mint apró gyerkőcök ligetes tájon, s a hullámban benne a tenger, s a tengerben a hullám, és söpör és sodor, és nem tudod hova és merre, de ha Magyarországra dob ki valakit, mondta a költő egyszer, ám itt most nincs Magyarország, egyszer volt, valamikor régen, itt is Magyarország volt, de most csak söprés van és hullám és tenger.

Vergilius tengere, Diocletianus tengere, Homérosz tengere, és Nagy Lajosé, aki itt kelt át a vízen Nápoly felé. És Jézus tengere.

A hely szellemét, a genius locit, azért még nem vitte el teljesen a biznisz, gondolom tudálékosan.

Hazafelé a parton pálmaliget. Várjuk a kompot. Ott ül egy helybéli, egy szál rövidnadrágban, mezítláb pipázik. Lehet vagy hetven éves. Int, hogy üljek le mellé. Szabadkozom. Honnan jöttem, kérdi az ő nyelvén, horvátul. Csehországból?

Magyarszka, mondom. Erre ő felpattan. Fülig érő szájjal kiáltja:

Lófasz a seggedbe! (Nesze neked fennköltség!)

Picskú mátyerjú, felelem, mutatván jártasságomat az idegen nyelvekben.

Nyakamba ugrik, megölel, pacsizik. Puszkász, mondja.

Mégiscsak van kedélyesség. Mégiscsak érdemes élni.

Gáspár Ferenc