Lajtos Nóra írása Nagy Zsuka tornacipők a stégen című kötetéről

Nagy Zsuka idén nyáron sem hagyott bennünket olvasnivaló nélkül: a küllők, sávok (2017), majd a méltán nagy sikerű pigment (2018) után egy – a nekem szóló dedikációban ultraromantikusnak, ultraregionálisnak, ultraasszociációsnak, ultranépies alkalmi írásoknak nevezett – különleges kötettel jelentkezett újra. A tornacipők a stégen harminc, műfaji határkérdéseket feszegető szövegapparátust mozgat: úgynevezett versbeszédeket és tárlatnyitókat olvashatunk tőle. Első látásra nagy merészségre vall kiállítás-megnyitó szövegeket közölni képek nélkül, de Nagy Zsuka nem ismer lehetetlent. Végigvágtat az irodalom Ugarán, túl az Adyt csókoló asszonyok hadán, búcsút vesz a trópusoktól, s olyan pergő asszociációs játékba kezd versbeszédeiben, amelyet nehéz lenne túlszárnyalni. Mert szárnyal. Szárnyat igéz a malacra. Bóbitával épít szóvárakat, szövegkatedrálisokat, amelyekbe be kell lépni, mert csak úgy érdemes. A magyar irodalomról való tudása, olvasmányélményei példásan szintetizálódnak kötetében, melynek címét egy vele készült interjújában úgy magyarázta, hogy egyfajta alázat és empátiavágy van benne: egy másik ember cipőjébe bújva élni, avagy „Walking in my shoes”, ahogy a Depeche Mode énekli.

A különleges koncentrikus körökkel, háromszögekkel és konvex sokszögekkel illusztrált kötet ezúttal is Fekete József munkája (a küllők, sávok című kiadvány ciklusvizuáljait is ő álmodta meg). Két ciklusba rendezi a szövegeket a szerző: a világtalan játékbabák olyan különleges szöveghalmaz, amely egymástól különböző objektumok összessége. Ezek a le-és megképezett szövegobjektumok viszont a szubjektumon, a megismerni akaró világfelfedező alanyon keresztül kelnek életre. Nagy Zsuka mindent megtesz azért, hogy a líra határait feszegetve olyasvalamit hozzon létre, amiben otthon érezheti magát az olvasó. Szilágyi Domokos, Móricz Zsigmond, Nagy Gáspár, Radnóti Miklós, Ratkó József, Dsida Jenő és Kölcsey Ferenc életműszegmensei tárulnak elénk a szerző sajátos optikáján keresztül (-kasul): „És itt van a nemzeti imánk, a Himnusz, amivel mindenkit meg lehet szólítani, minden embert, mert mindenkinek van egy himnusza, mindenki tudja, hogy ez mit jelent… Viszi a himnuszát világeseményekre, konferenciákra, ünnepekre, olimpiákra, megmérettetésekre. Ez az országom, és persze az anyám mosolya, a nagyanyám virágai egy kicsi kertben, húslevesek illata, szeszek, egy Kölcsey-ünnep a szívemben Sződemeterben.” – fogalmazza meg ultrahazaszerető érzéseit hazámcímű írásában, amelyet a kötet egyik gyöngyszemének tartunk.

A másik ciklus a konvex, konkáv címet viseli. „A konvex az, amiben el lehet bújni, / a konkáv az, amiben nem” – kapjuk meg a sokszögű geometriai síkidomok frappáns magyarázatát. A huszonkét kiállítás-megnyitó rendkívüli, páratlan szövegeit olvasva fel-feltör bennünk az a sejtés, hogy Nagy Zsuka saját tehetségének határait is feszegeti akkor, amikor útjára engedve egy-egy klasszikus idézetet, máris egy pillanatra önmagába gabalyodik, de ez a gabalyodás csak a következő mondatig tart, mert kisimul benne minden, még mielőtt összekuszálódott volna, és ehhez a szerző tehetsége vitathatatlanul szükséges. Nagy Zsuka pedig nincs híján a tehetségnek, ezt már eddigi munkássága is mutatja. Mert kinek is juthatna eszébe ilyen találó szóösszerántás, mint például a „depresszóda”? „A költő depresszódát vedel, erős rövidekkel, de egy festőművész színes konvexeket és konkávokat rajzol az ingjére és azt mondja, ez a haza, és megölelik egymást, és már nem félnek Göteborgban, Weimárban, Brüsszelben, Szíriában, Moszkvában, Párizsban, Budapesten, a szobrász lovat formáz és vágtatnak át egész Európán.” (szubatomok)

A szerző egyedi versmontázsaival, határozott vonalvezetésű szövegornamentikájával olyan kötetvilágot teremt, amelynek olvasása során az ember saját létproblémáival szembesül: vagy úgy, hogy letapogatja az őt körülölelő primer valóságot, vagy úgy, hogy beleég egy-egy szó a lelkébe. Létcsendéleteket fest számunkra tollával Nagy Zsuka: amiket tárgyául választ, annak erős kontúrt ad, szövegdimenziókat hág át, hogy elérkezzen egy kiállított darab alfájától annak ómegájáig.

A stégen hagyott tornacipőkbe pedig jó belebújni: nem szorítanak, bár szoríthatnának bennük az emlékek, inkább bőnek érezzük, annyi ötlet van bennük. Megkötni, bekötni, kikötni érdemes. Amint azt az alábbi maroknyi szövegrészlet is példázza: „Gyerekek játszottak az udvaron. Egy öreg bácsi lement, megkérdezte, mit játszanak, ami ilyen durva és hangos. Azt mondták a gyerekek, háborúsdit. Az öreg megszólalt, miért nem játszotok békességesdit. Visszament a lakásába. A gyerekek kis idő múltán becsengettek a bácsihoz. Megkérdezték, bácsi, hogyan kell békességesdit játszani? Kérdem én is tőletek, hogy kell békességeset játszani? Így, például így. Hogy teremtünk, alkotunk. Nem rombolunk.” (titkos)

Nagy Zsuka is legújabb kötetében, szabad gondolatáramlású írásaiban egy olyan asszociációs játszóteret teremt, alkot, amelyben a versmászókákat meg lehet mászni, a szavak mókuskerekét jó taposni, a betűhomokozóban erős várakat lehet építeni. Mert az a mi Istenünk.

(Tiszta szívvel füzetek, MZSMVK, Nyíregyháza, 2019)