Ma már nem kötődik semmihez, mégsem bontották le, nem hordták szét a téglát. Funkciója azonban ma is hasonló.

Olyan ez, mint egy nyomozás egy régi rejtély után. Van benne valami szokatlan, felhívó – ennek akartam utánajárni. Évekig nézegettem, ha arra vitt az utam az év minden szakában, és mégis mintha mindig véletlenül bukkantam volna újra rá. Igazából sosem végeztem kutatásokat, hogy titkainak a végére járjak. Amit elmondok róla, folyamatosan tudtam meg különböző forrásokból. Már jó ideje rakosgatom össze ezt az írást, arra törekedve, hogy az épület köré szövődő történet minél teljesebb és érthetőbb legyen.

Száz év történelme koptatta, közben soha nem végeztek tatarozást rajta. Már annak a meghatározása is magyarázatot követel, hogy mi célból építették, hol áll most, és kié volt.

Az emberek nem is veszik észre, milyen vasúttörténeti emlékek mellett mennek el. Vagy éppen sosem látták, mert meglehetősen félreeső helyen, jóformán a semmi közepén állnak.

A sínek mellé építették. A Monarchia egyik legnagyobb büszkesége a vasútvonala volt, amely az ezredfordulón már az egész területét behálózta. Lüktettek a legtávolabbi hajszálerek is, 1910-ben a szerelvények eljutottak egészen Kiskőszegig, és az áru innen már a Dunán folytathatta útját.

Csúzán vesztegelt leghosszabban a vonat, kétszer is megállt, mert itt töltötték fel vízzel a gőzmozdony kazánját. „Itt történt meg egyszer, hogy Márokról egy sokác bácsika átjött a hegyen Csúzára borért. És nagy ámulattal nézte a vonatot, soha nem látott előtte ilyesmit, azt sem tudta, hogy micsoda. Mivel a sínekhez közel állva nézelődött, a masiniszta rákürtölt, hogy menjen az útból. Ő pedig azt hitte, hogy a vasparipa így üdvözli, ezért megemelte kalapját, és fejet hajtott előtte. Amikor hazaért az öreg sokác, nagy boldogan újságolta, milyen csodát látott Csúzán: »Jaj, asszony, képzeld, milyen csodát láttam Csúzán. A sporhelt húzta a ruhásszekrényeket, és még üdvözölt is.« Másnap tömegesen érkeztek a sokácok Csúzára, hogy meglássák ezt a csodát, és mind egyszerre tisztelegtek a nekik kürtölő mozdony előtt.” – olvashatjuk egy korabeli anekdotában. A Drávaszögben Bengén, Baranyaváron, Vörösmarton, Hercegszöllősön is vett fel utasokat. Magam is utaztam rajta, jóval később. A vörösmarti állomás különösen megmaradt az emlékezetemben, ott álltunk a peron mellett, és vártuk haza apámat katonaideje leszolgálása után. Karancson még mindig megvan az állomás épülete, és az 1968-ban felszámolt vasútvonal nevét még mindig őrzik az utcanevek több helyen.

Nem csoda, hiszen hőskorában a vasút jót tett az egész gazdaságnak, az áruszállításnak, a gazdag gabona- és bortermő vidék első osztályú termékeit egyenesen Bécsbe szállították, nem véletlen, hogy ekkor volt ez a vidék a leggazdagabb.

A fővonalakhoz a Drávaszögben még az első világháború előtt iparvágányok csatlakoztak, olyan összekötő- vagy csatlakozópályák, amelyek az ipari nagyfogyasztókat kapcsolják be a közforgalmú hálózatba. Lehettek egyaránt a bécsi vasúttársaság vagy az érintett birtokos tulajdonában. A vasúti közlekedés a többi közlekedési módhoz képest elsősorban ott versenyképes, ahol sok embert vagy árut kell nagy távolságra szállítani, vagy egy sűrű hálózatban kell hatékonyan áru- vagy személyszállítási feladatokat megoldani.

Gabonaszállító vasútikocsikat kell tehát az épület elé képzelnünk, amikor ezt a képet nézzük, ma így néz ki Katalinpusztán.

Vasúti magtárnak épült. Szükség esetén a belső gabonatárolókban terményforgató gabonainast és mobil szellőzőrendszert is alkalmaztak a betárolt áru minőségének megóvása érdekében.

Jól látható, hogy minden gazdának, illetve gabonafélének megvolt a maga kis zsilipablaka a homlokzaton.

A régi csörlők nyomokban szintén megmaradtak. A biztonságos üzemeltetést, vagyis a kötél és a végén függő teher visszafutásának megakadályozását mechanikus kilincsnyelv biztosította.

Mindig is foglalkoztatott, mennyi lehet igaz a legendából, amiből már csak ez az épület maradt meg.

Kontra Ferenc