Király Zoltán 1977-ben született Kolozsváron, jelenleg is ott él és alkot. Megjelent verseskötetei: Szombat, szobámban képzelődöm (2000), Avantgárd keserves (2002), Lejárhatás (2004), Férfifiók (2009), Szívtűzoltóautó (2013). Korábban az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) ügyvezető elnöke, jelenleg a Sétatér Kulturális Egyesület elnöke, József Attila-díjas költő. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: Idén költészetnapkor Háromkirályok címmel tartottatok közös családi irodalmi estet édesapáddal és bátyáddal (Király László és Király Farkas), már akkor meg szerettem volna kérdezni: mennyire kötelez a név, teher vagy segítség mellettük (még ha markánsan el is különül egymástól a saját hangotok), illetve a tágabb család további művészei mellett alkotni?

Király Zoltán: A név mindenképpen kötelez, ám az a tény, hogy mindhárman írunk, semmiképpen nem teher (legalábbis számomra). Három, egymástól markánsan eltérő stílusról, hangról, vérmérsékletről van szó, talán érdekesebb része a kérdésnek, hogy ritkán ugyan, de mégis fellelhetők közös helyszínek, témák verseinkben.

BT: Hosszú éveken át nem csupán írtál, hálásak lehettünk az irodalomszervezésbe fektetett jelentős munkádért is, az E-MIL mellett/után a Sétatér Kulturális Egyesületet és könyvkiadót viszed a hátadon. Honnan ez az elszántság, hogy előretolt helyőrségként taposd az utat pályatársaid előtt és sokszor helyett is?

KZ: A ’90-es évek derekán csöppentem bele a Bretter-kör munkálataiba, próbáltam tőlem telhetően segíteni a Kör működését, ezt követte a Fiatal Írók Szövetségében való ügyködés, mindezek után kerültem az E-MIL-hez irodavezetőnek 2002-ben, majd ügyvezető elnöknek a 2005-2015 közötti időszakban. Az elszántság onnan ered, hogy hiszek a kortárs erdélyi magyar irodalomban, valamint abban, hogy temérdeknyi teendő van még addig, hogy az erdélyi magyar írók korrekt szakmai és társadalmi megbecsülésnek örvendjenek szülőföldjükön. Ezen dolgoztunk az E-MIL-nél is akkori kollegáimmal, ezen próbálunk mozdítani a Sétatér Kulturális Egyesületnél is. Örülök, hogy részese lehettem annak a folyamatnak, aminek eredményeképpen napjainkban korrekt honoráriumokat igyekeznek fizetni Erdély-szerte irodalmi rendezvényeken való fellépésért az íróknak, és lassan kellemetlenné válik (nagyon helyesen!) egy szervező számára ingyenes fellépésekre felkérni írókat. Mindennek az eléréséhez azonban több ezer oldal pályázati adatlapot, nyilatkozatot, tevékenységi és szakmai beszámolót és hasonló, az író arcára féktelen derűt varázsoló aktákat kellett gyártanunk az idők során; innen is köszönöm László Noémi és Gáll Attila akkori segítségét. Akkor azt reméltük, hogy a pályáztatás folyamatának digitalizálása megkönnyíti majd dolgunkat, napjainkban sajnos ez csak a pályáztatóra érvényes, a pályázó még nehezebb körülmények között tud dolgozni. Ehhez kell az elszántság. Mai napig nagyot dobban szívem, mikor egy még szűz, kitöltetlen adatlappal találom szemben magam bárhol.

BT: Szóba került az Előretolt Helyőrség: milyen emlékeket osztanál meg a költői indulásodról? Miben más a mostani kolozsvári/erdélyi irodalmi élet a húsz évvel ezelőtti időkhöz képest?

KZ: Teljesen más. Húsz évvel ezelőtt sokkal hangsúlyosabb volt a generációs összetartozás, tudtuk, hogy együtt több mindent el tudunk érni, hogy a „közös hangunk” erősebb, mintha külön-külön szólalnánk. Másik fontos adalék, hogy akkoriban nem igen voltak alkotói ösztöndíjak, így inkább összetartott minket az új irodalom iránti rajongás, mint manapság a különböző ösztöndíjakért való versengés az ifjabb alkotók között. Persze, különcködők akkor is akadtak, ők egyedül hajtottak egyedi babérokra. Ezek az idők elmúltak, a ’90-es évek második felében összeverődött társaság részben szétesett, többen Magyarországra költöztek, mások felhagytak az írással, ellenben az Erdélyben maradt írók közül még mindig részt vesz az E-MIL munkájában Karácsonyi Zsolt elnök, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Gáll Attila stb. Nyilván a világ is sokat is változott, gondolom ez lehet az oka annak, hogy az időben utánunk közvetkező kollégák nem tartják fontosnak, hogy alkotóközösségeket, irodalmi csoportosulásokat hozzanak létre, szóval, hogy „generációt” képezzenek. Az ilyen jellegű egyénieskedés jelen pillanatban előnyükre is válhat, a későbbiekben talán hátránnyá. Az E-MIL utóbbi, közel húsz éve ugyanis bebizonyította, hogy az alkotás/írás egyéni sportág ugyan, de a szakmai érdekvédelem (minden pozitívumával és negatívumával), az bizony csapatsport. 

BT: Nem félsz beemelni verseidbe közügyeket, szókimondóan megverselni a téged bántó témákat, és ha őszinte akarok lenni, mindig volt egy olyan érzésem is a verseid követve, mintha meg akarnád fosztani az olvasót a reménytől. Tud-e, kell-e a költészetnek változtatnia a körülöttünk levő világon? Tud-e szemeket felnyitni, sorsokat fordítani?

KZ: Bevallom, nem sok reményre ad okot számomra a mai világ közügyeinek a vizsgálata, sajnos nem olyan országban élünk, ahol bizakodásra sarkallnának a körülöttünk zajló események. Az meg csak természetes, hogy engem bosszantó és bántó témákról írok, a lebutított politikai üzenetektől az extrém politikai korrektségen át egészen a XXI. század több szempontból igen eltorzult valóságáig. Az olvasót meg a világért sem szeretném megfosztani a reménytől, sőt, a totális reménytelenség érzetét szeretném enyhíteni, a holtpontokon való átfordulást segíteni. Azt nem tudom, képes-e a költészet változtatni a világon, az viszont biztos, hogy kötelessége megpróbálni.

BT: Hol a helye az életedben a költészetnek?

KZ: Kérdésed megválaszolásához jó lenne tudni, mit értünk költészet alatt, mi az, hogy költészet. Engedelmeddel erre a több ezer éves kérdésre nem kísérelek meg választ adni, hiszen nem tudnék. Amennyiben a versről kérdeznél, az igen előkelő helyen van életemben, még akkor is, ha az utóbbi években különböző okokból igen keveset írtam. A vers mindenhol ott van, könnyen lehet egy utcán látott jelenet, különböző, memóriába égettképsorok, mozdulatok, színházi előadás katartikus élménye stb., a nagy kérdés azonban az, hogy van-e szeme a költőnek mindezeket „meglátni”, le tudja-e ezt érthetően „fordítani” az olvasó számára.

BT: Milyen a viszonyod olvasóként a kortárs erdélyi irodalommal? Milyen szempontok szerint válogatsz az olvasnivalók között?

KZ: Szerintem jó viszonyban vagyunk, én, az olvasó és a kortárs erdélyi irodalom. A válogatási szempontokról annyit tudok elárulni, hogy sajnos csak azt tudom (és akarom) elolvasni, ami számomra nem unalmas, csak remélhetem, ez nem számít túl nagy önzésnek részemről. Örömmel jelzem, igen jó versesköteteket olvastam az utóbbi hónapokban!

BT: Mi ihlet meg, kapcsol ki? Vonz még a vidéki idill, Sóvidék, a tökéletes pálinka receptje?

KZ: A vidéki idill annyira vonz, hogy az évnek felét Sóváradon töltjük, kikapcsolódásképpen kiválóan lehet dolgozni március elejétől október végéig a kertben meg a gyümölcsösben. Ahogy derék szomszédunk mondja: az a baj, hogy mindég van mit csinálni! És valóban van. A tökéletes pálinka receptjéhez először jó lenne tudni a tökéletes cefre receptjét, már dolgozom rajta, ígérem, tíz év elteltével beszámolok a fejleményekről. 

BT: Kérdezhetlek a terveidről? Mire számíthatunk tőled a közeljövőben? Mintha hosszabb hallgatás után/közben lennél, bár a madarak készülő kötetről suttognak, és egy hosszúversről is nyilatkoztál a múltban.

KZ: A hosszabb hallgatást már említettem előző válaszom valamelyikében, az a 15-20 vers, amit az utóbbi öt évben írtam, korábbi versek válogatásával együtt jelenik meg idei év végén a budapesti Orpheusz Kiadónál. A hosszúvers megírásának szándéka egyre erősödik bennem, biztosan lesz belőle valami a következő években, a vázlat fejben elkészült, csak az írás folyamatát beindító szikra késlelteti megjelenését.