Eszembe jutott, hogy magam is velencei turista vagyok, ha ezeket a köveket koptatom. Legalább egyszer mindenki látni akarja: kanadai, amerikai csoportokkal is találkozom, ők sem egy délutáni cappuccinóra jöttek, hanem legalább néhány napra. Érdeklődve, útikönyvekkel felszerelkezve, útvezetővel, aki egy esernyőhegyre tűzve valamilyen megkülönböztető jelet lenget – innen tudom, honnan jöttek –, hogy a csoport tagjai felismerjék a saját zászlójukat. Közben fényképezünk, nem azért, hogy hivalkodjunk vele, hanem azért, mert közölni akarunk azzal is valamit, hogy mi mit láttunk ebből a városból. A látvány, a nézőpont, ami a véleményünket is tükrözi, biztosan eltér a levelezőlapoktól, amit minden sarkon venni lehet, akár művészfotók, akár giccsek, azok más szemével mutatnak valamit, ami biztosan eltér attól, ahogyan magam örökítem meg. Lefényképezhetem a galambokat meg a szemetet is. Ha megosztom másokkal, az pedig személyes, mintha mesélném, mintha vászonra festeném, mintha novellát írnék belőle.

November 24-ig tekinthető meg az 58. Képzőművészeti Biennále, melynek idei témája a jelen üzenete volt. Ezt a tartalmat a lehető legváltozatosabb műfajokban fejezték ki a világ minden tájáról érkező alkotók. A legnagyobb feltűnést a svájci származású Christoph Büchel projektuma keltette. Aktualitására éppen most aligha kell külön felhívni a figyelmet. A művész a Barca Nostra, azaz a Mindannyiunk Hajója címet adta projektumának. Nyilatkozatában értelmezte a címet, mert szerinte mindannyian lehetünk vétlen áldozatai sorsunk hajójának, gesztusa tehát metaforikus. Egy halászhajó roncsát állította ki, amely 2015. április 18-án süllyedt el mintegy 800 migránssal a fedélzetén 193 kilométerre Lampedusa szigetétől, a nemzetközi vizeken. A művész hiába ismételte el nemrég, hogy ezzel a hajókoporsóval emléket akart állítani az áldozatoknak, a közvélemény megoszlott, és az interneten ma is aláírásokat gyűjtenek a roncs eltávolítására, mert sokan kegyeletsértőnek tartják, hogy a látogatói asztaloknál söröznek mellette a tengerparton.

Velence testvérvárosa szerintem Nürnberg lehetne, már csak a csatornázottsága miatt is. Ezek a régi városok nem véletlenül őrizték meg méltóságukat. A tekintélyük időtlen, mert amit az idők során rekonstruálni kellett, azon sem venni észre, hogy nem ugyanolyan korú építmény. Amiért odamegyünk, az pedig az időtlenség. Mintha évszázadok alatt sem változott volna semmi, a művészet értéke kortalan, minden apró részlet a helyén maradt, és a kivételes alkotások befogadó közönsége nem véletlenül akar éppen oda utazni, hiszen életében talán csak egyszer láthatja, és megőrzi magában, hogy én éppen ott álltam azon a helyen, megérintettem azt a kilincset, amit fényesre csiszolt ezernyi kéz, mert szerencsét hoz.

Aki Velencében jár, most éppen egy frissen felújított műemléktemplomot csodálhat meg, a Chiesa della Madonna dell’Ortót, melyben Tintoretto alkotott, itt is temették el a családjával együtt. Számos alkotása közül itt látható két hatalmas, mennyezetig érő festménye, ami szinte reprodukálhatatlan, mert a fal homorú. Próbálkoztam vele én is, ennek illúziójából adok itt közre egy darabkát. Éppen ezek miatt a megfoghatatlan élmények miatt érdemes ott állni, nem is tudom, talán órákat, mert ezernyi alak hömpölyög az ember szeme előtt, ameddig csak a szeme ellát egy apokaliptikus vízióban.

Magában a városban is érezni ezt a múlhatatlan lélegzetet, aminek ideje sincsen, csak siklik időtlen gondoláival, ahogyan Márai Sándor megfogalmazta: „A gondolában van valami a bölcső ringásából, de van benne valami a koporsó fekete nyugalmából is. Nem lehet megszokni, nem lehet ráunni… Igen, igen, ringass csak, gondolás. Igazad van, nem sietős az út. Milyen ismerős vagy, a nagy szalmakalapban, gondolás! Nem Charon az igazi neved?”

Kontra Ferenc