A keleti mórok városrészében szinte kizárólag helybeliekkel találkozom. Az olaszoktól bátran kérj segítséget, sosem hagynak cserben, erről már sokszor áradoztam, de itt olyan helyzetbe is kerültem, hogy egy nő megfogta a kezem, és azt mondta, hogy egyszerűbb lesz, ha odavezet, mintha itt órákig magyarázna, és valóban: csak egy lépcső meg egy hidacska meg egy kanyar volt az egész, és mindegyik út háromfelé vitt, mint a mesében. Szóval nem kell félni, a vízen senki sem téved el.

A víz egyébként is mágikus eleme a városnak. Olyasmire voltam kíváncsi, amiről még nem olvastam. Milyen a velencei éjszaka? Most nemcsak a kivilágítására gondolok, hanem arra, hogy milyen egy épületben aludni, amelynek a falát folyamatosan mossa a tenger, de nem úgy, mint a tengerparton, hanem egy utcában, ahol a szemközti ablakban ugyanolyan embereket látok, mint én magam. És közben semmi sem marad titokban, akkor is látják a szomszédok egymás életét, ha nem figyelik.

Nem autóforgalom van az utcákon, hanem a csónakok ezerféle fajtája, kivilágítva, ami nagyon jól mutat a hullámokon. Kimentem a teraszra, és gyönyörködtem az éjszakában. A hiedelmekkel ellentétben nem éreztem csatornabűzt. Inkább Szerb Antal regényére gondoltam, amelyben itt kezdődött minden, utas és holdvilág kalandja. A kandeláberes kis utcák akkor is ugyanilyenek lehettek. A környék tele volt apró kocsmával, mégsem voltak zajosak. Beültem az egyikbe, fogalmam sem volt, mit esznek a keleti mórok. A kétnyelvű étlaptól sem lettem okosabb. A pincérnek ezt őszintém meg is mondtam, meg azt is, hogy nagyon éhes vagyok, rá bízom, mit hoz. Kék mintás cserépedényeket tett elém, a folyamatosan érkező vendégek miatt itt minden készételnek számít, és elmondta, hogy mindegy, milyen sorrendben eszem őket, a fűszereikre figyeljek, azok az érdekesek. Főleg orientális ízek voltak, vagdalt, panírozott, göngyölt, zöldséges ételek. Éjfélre pedig olyan mély lett a csend, mintha egy erdő közepén lennék, az ágy sem hullámzott velem. Pontosabban igen, a következő napokban, amikor mindent bejártam a vaporettóval. Nyomokban ez a tengeri betegség tüneteit mutatta, de végül mégis kellemesen elszenderedtem.

A víz nem misztikus, hanem veszélyes. Másféle, talán fatálisabb baleseteket rejt, mint a közúti forgalom. Eggyel sem találkoztam, csak a helybeliek összehangolt viselkedésén láttam, hogy mennyire vigyáznak egymásra, mindenkire. Mivel minden a vízen bonyolódik, ők vannak otthon, és jobban tudják, mire kell figyelni, hogyan kell megóvni a bámészkodó turistákat a veszélyektől. Bármibe száll be az ember, bármiből száll ki, meg kell várnia, amíg partot ér. De mégis gyakoriak a fekete rések, sávok, ami fel sem tűnik, ám ha valaki véletlenül belelép, akkor a vízbe zuhan, és lehet bármilyen kiváló úszó, a falnak csapódik és azonnal elsüllyed. Ezért a helybeliek nem is mérlegelik, hogy valaki tisztában van-e azzal, milyen veszély leselkedik rá, simán elkapják a kezét, megfogják a karját, gondolkodás nélkül, figyelmeztetés nélkül, mert erre nincs idő, jöhet a következő, akit a csónakból kirántanak a partra. Engem ez a rutin ragadott meg, hogy nem gondolkodnak rajta, mit is kellene tenni, a hétköznapi élet része, hogy a másik ember akkor van biztonságban, ha megfogom, és kilendítem, olyan ösztönösen, hogy az ember azt sem tudja, mi történt vele, mibe léphetett volna.

A lagúnákban nincsen hierarchia, éppúgy vízbe fúlhat az is, aki ötcsillagos szállodában lakik a Grand Canalén vagy az is, aki óceánjáróval érkezett. Közben meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg kizsebelnek. Velence valami különös biztonságérzetet ad.

Minden olasz város más. A túlsó véglet Nápoly volt. Még le sem ereszkedtem a hosszú sikátorban a San Gennaro véréhez, óránként a zsebemhez kaptam, mert folyton benne volt valakinek a keze. Minden turista a nyakába akasztott, pólója alatt hordott, tépőzárás szütyőből kaparta elő a perselybe való pénzt.

Kontra Ferenc