Kemsei István írása Szalay Károly Párizsi kaland című memoár-regényéről

Ha egy író annyira szerencsés, hogy megéri kilencvenedik életévét, s még alkotóereje teljében van (nyolcvanéves korától kilencvenig tizenhét könyve jelent meg különböző műfajokban, a pamflettől a művészettörténeti munkákon át a regényig!), kötelező penzumként meg kell írnia visszaemlékezéseit. Már csak azért is, mert történelmi időket élt át, nemzedékeket élt túl, a jövő-menő kormányokról, rendszerekről, a rendszerek konfliktusairól, csetlés-botlásairól, gonosztevéseiről nem is beszélve.

Szalay Károly visszaemlékezéseinek első kötete 1962 három hónapját rögzíti. 1962 Magyarországon a könyörtelen téeszesítés esztendeje, a Kádári konszolidáció kezdete. Nem egészen egy esztendővel ezután engedik ki a börtönből 1956 bebörtönözöttjeit. És 1962-ben utazik levelezőpartnere – Germaine Reneleau – meghívására, azaz a korban jószerivel egyetlen utazási lehetőséggel, meghívólevéllel Franciaországba. Jellemző a korszak magyarországi állapotára, hogy az Akadémia papírokat ugyan adott az akkor már kandidátus Szalay franciaországi kutatásaihoz, pénzt viszont egy fillért sem. Olyan kölcsönökből kellett fenntartania magát, amiket később a Párizsban élő emigránsok magyarországi rokonainak kellett forintban visszafizetnie.

A Párizsi kaland olvasásakor felmerülhet a gyanú: a szerző vajon hány kötetesre tervezi emlékiratait, ha három hónap leirata könyv terjedelmű? Az emberi emlékezet azonban nem ilyen terjedelmes természetű. Szelektáló és felejtő. Csak annyi marad meg benne, ami mélyre ható szellemi fejlődésünkben kiemelkedően fontos. Hányszor hivatkozik Szalay e könyvben is a feledékenységre! Nevek és események hullanak ki az idő rostáján – még szerencse, hogy linearitásuk megmarad, és így nem sérül a könyv időbelisége, ami e műfaj egyik alapkövetelménye.

Mégis azt mondhatnánk, hogy a könyv fejezetnyi időt felölelő, valójában regényszerű, eleven, élő figurákkal, többnyire magyar emigránsokkal telített, ugyanakkor nemcsak azt láthatjuk benne, ami végérvényesen elmúlt, amit már a szerző is csupán diribdarabjaiból szedhet össze, hanem a jelennek szóló üzenet hangjait, a korabeli magyarországi viszonyokat is kihallhatjuk, sőt, az Életem a nyugovó szív utcájában című fejezetben egy szabályos képzőművészet-történeti kislexikonnal is szolgál. Amit látunk, azt ötvenhét év – több mint fél évszázad! – távlatából ma is élettel telített történetként tapasztaljuk.

Ami elsőre szembe tűnik a könyvben, az Szalay alkatából következik: a trendekkel, kánonokkal való szembefordulás, az ideiglenes elutasítása az örök értékek javára. A talmitól, a felszínes divatostól ösztönösen irtózó ember visszaemlékezései ezek.

Amennyiben a Párizsi kalandot regényként olvassuk – az alcímben is memoár-regényként van feltüntetve –, a lehető legpasszívabb középponti figurát lelhetjük fel, aki azonos lévén a történetmesélővel, az események alakulására semmiféle hatással nincs, hiszen a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem is lehet.

Ami a Párizsi kalandban kaland, az a valóságban nemigen nevezhető kalandnak. Hacsak a pénzszűke, a rendelkezésre álló pénz fillérre beosztásának kényszere nem az. Ebben rokonsorsú az ’56-os emigránsokkal, akik többnyire szűk, fürdőszoba nélküli lakásokban élik szellemi életüket, mint például az a Gara László, akinek a magyar költészet nagyjainak francia fordításait köszönhetjük, vagy a korán halt kitűnő költő, Keszei István és Karinthy József, Karinthy Frigyes öccse, akit nem a forradalom bukása, hanem egy szerelmi csalódás űzött Párizsig. Talán Szalay az első tárgyilagos, nem önfényező tudósító arról, hogy milyen volt a valóságban az emigráns lét Párizsban.

Ezek a találkozások, ismerkedések csak elfedik azt a tudományos tevékenységet, amit Szalay a Bibliothéque Nationale-ban folytat. Említése szerint 632 bibliográfiai adatot hoz haza – gondolom, a szatíra és a humor tárgykörének irodalmából, hiszen azidőtt leginkább az érdekli –, mint megjegyzi: itthon, a magyarországi szakma teljes érdektelenséget mutat irántuk. Szinte másnaponta kutatja a Louvre-ot, tágítva széleskörű művészettörténeti ismereteit. És szakadatlanul járja Párizst, a várost: „Germaine és barátnői köre, vagy a banánkirály társasága, az említettek mind-mind csak egy szeletét képviselték a francia társadalomnak, az ott élő magyarok pedig legföljebb csak visszfényeztek belőle valamit. Az átlag párizsi ember megismerését szolgálták csatangolásaim.”

Három hónap mindehhez persze a lehetetlennel egyenlő. De jó viszonyban van a sarki fűszeressel, az újságossal, s minden párizsival, még a kínai vendéglőssel is, hogy aztán későbbi párizsi útjain – ha jól számoltam: kettőn – jóformán semmit ne találjon a három hónap Párizsából.

Hát még ötvenhat év után! – de erre már nem kíváncsi. Mint a déli tengerek hajdani felfedezői többségének, neki is elegendő egyetlen út ahhoz, hogy megörökíthesse a maga tapasztalta látványt épületeivel, utcáival, katedrálisaival, a tolla által halhatatlanná tett figuráival.

(Orpheusz Kiadó, 2019)