Nekem is megfordult a fejemben, hogy kerülhettem ide, ahogyan mindenkinek, aki itt fekszik. Mintha egy párhuzamos világban találtam volna magam, amilyent csak a filmekben látni. Leginkább a helyszínelők filmsorozat jut eszembe, melynek a felét rosszul megvilágított pincékben vették fel, és nagyítók fölé görnyedő nyomozók DNS-mintájuk alapján buktatják le a bűnözőket. Ott vannak ilyen függönyök, könnyű és olcsó velük stúdiókat berendezni, csupán néhány függöny kell hozzá.

Ezeket húzzák a fémrudak karikáin, és így a legkülönbözőbb alakú kis elkülönítőket tudják átrendezni pillanatok alatt, aszerint, hogy éppen kinek milyen kezelésre van szüksége, milyen gép vagy ágy kell hozzá, és a betegeket ez alapján elkülönítik egymástól. Nem látják ugyan egymást az ápoltak, de hallani hallják. Alapvetően csend van. Ezek jobbára egyórás kezelések, és nem is fájdalmasak. Persze azért senki sem szabad akaratából jön ide, hanem kénytelen-kelletlen, mert nem tehet mást. Magam sem gondoltam volna, hogy a szakorvos komolyan vesz, amikor elmondtam neki, hogy a vízparton meghúztam a lábam. Azt hittem, nem akad ember, aki ezt elhinné. Igencsak meglepődtem, amikor az orvos néhány rutinos mozdulattal percek alatt felállította a diagnózist, nagyon gyakori, csak annyit mondott, és közben bepötyögte és kinyomtatta, különben úgyis elfelejteném, meg egyébként is, inkább az ápolóknak szól a leírás, hogy mi mindent alkalmazzanak egy óra leforgása alatt minimum tíz napon keresztül. Ettől még nyugodtan úszhatok, fokozatosan, ahogyan a lábam engedi.

Már az első napon felfedeztem: mindenkit felkészületlenül ért, hogy itt találta magát, és az első feszültséget mindenki másként vezeti le. Rémlett, hogy találkoztam már az utcán olyan ismerőssel, aki sietett éppen, és csak úgy odavetette, hogy „a reumára megyek”. Nyilván a diagnózisok széles skálájára kell itt gondolni, a helyet pedig nehéz lenne találóbban meghatározni. Az idő alapvetően azzal telik, hogy közben a páciens a függönyöket bámulja: szövetmintákat nyomtak a nejlonra. Az ingerszegény környezetet természetesen igyekeznek kellemesebbé tenni némi halk aláfestő zenével, ami azonban nem nyomja el a horkolást, ha éppen valaki elszenderedik a mágneses kezelés közben, vagy éppen beszél valaki. Mert naponta legalább egy ilyen újonc akad, aki elsőre azt gondolja, hogy teljesen egyedül van a függönyökkel határolt térben, és az ápolónak kényszeresen elmeséli a betegségét, a tüneteit, vagy összefoglalja egész addigi életét, vagy a gyerekeiről mesél. Az ápolók pedig mindettől függetlenül úgyis csak azt teszik, amit a papírra írtak nekik. A betegek pedig nem is igényelnek többet néhány helyeslő bólintásnál.

Elsőre azt gondoltam, hogy csak tucatnyi idős emberrel fogok itt találkozni, és nagyon meglepődtem: a legtöbb a fiatal lány, aztán következnek a sportsérülések, és nem is a reuma szerepel az első helyen. De azon csodálkoztam, hogy a betegség nevét egy fiatalembertől hallottam itt először, húszas éveinek közepén járhat. A történetét pisszenés nélkül hallgatta mindenki a függönyök mögött. Kétségbe volt esve, az élete egy lefelé vezető spirálba került, mert nem az történt vele, amit várt. Azon csodálkoztam, hogy valaki ilyen világosan látja a saját helyzetét, és ezt el is meséli egy vadidegennek, mert a hallgatóság teljes létszámáról sejtése sem lehetett.

Alig várta, hogy befejezze az egyetemet, jó munkahelyen dolgozzon, és minden hétvégén kiránduljon egyet a haverokkal valami jó helyre, lehetőleg mindig máshova, ahol mindig új lányokkal lehetett megismerkedni. Aztán ugyanez a baráti társaság, sokszor már lányokkal kiegészülve, hosszabb külföldi utakat tett szabadságok idején. De alig volt néhány szabad nyár, máris jött a szerelem, amit a haverok biztatására házasság követett. Szinte belehajszolták, mert még sosem szerveztek senkinek legénybúcsút. Gondolta, majd minden úgy folytatódik, ahogyan addig. Csakhogy a haverok az esküvő után elmaradoztak, hamar teherbe esett a feleség, hamar jött a gyerek, csak kapkodta a fejét, hova lett a saját élete. És az orvosnak volt képe azt mondani, hogy a reuma kiváltó okai gyakran ennyire egyszerűek, nem kell hozzá megöregedni sem. Nem tudja mozgatni a végtagjait, nem focizhat szabad idejében a haverokkal.

És nem maradt más, csak a függönyök ringó sóhaja a négy fal helyén, mert közben az ápoló is régen magára hagyta befejezetlen történetével.

Kontra Ferenc