Részlet Szalay Károly Memoár-regényéből 

A Rue Cujas sarkán…

Eljött annak is az ideje, hogy találkozzam régi, ’56 előtti barátaimmal, akik a szabadságharc után vándoroltak ki Nyugatra. Most már azt sem tudom, hogyan verbuváltam össze a társaságot. Nevükre sem emlékszem, csak rémlik, hogy még egyetemista koromban a Törpe utcában lakván, lejártam a földszintre egy „szovjet–magyar” baráti társaság klubjába, aminek semmi köze nem volt semmiféle társasághoz, sem barátsághoz, csak ott találkoztunk hozzám hasonló fiatalokkal, emberszabású körülmények között. Mert a klub vezetője mindent elkövetett a kedvünkért. Ugyanis a fene sem akart odajárni, az intézményt „fölülről” erőszakolták afféle Patyomkin-vonalaskodva, de politikai foglalkozás nélkül. Velem egykorú, rendkívül csinos, sportos lány miatt jártam le; szerette fölcsúsztatni kihívóan a szoknyáját, amit én is szerettem, mert gusztusos, izmos, kreol combjait mutogatta. Kacérkodott velem, de még egy csókra sem volt hajlandó. A combját is megcsókoltam volna. Hol kedves, hol tüskés viselkedése vonzott. Ám utólag hálát adhattam az Istennek, hogy visszautasított, mert mint később hallottam, súlyos idegbetegség tört rá, és pokollá tette „párja” életét.

Ebben a körben egy nálam fiatalabb fickóval barátkoztam, s nem kizárt, leleveztem is vele disszidálása után. Ő verbuválhatta össze a hozzá hasonló menekültek társaságát. Egyetlen névre emlékszem közülük. Keszei István költőére. Rá is csak azért, mert a hetvenes évek vége felé, amikor Párizsban jártunk hitvesemmel, barátnőjénél, Charmet Anikónál találkoztunk. Szegény Keszei akkor már katasztrofális körülmények között élt, minden nap más honfitársunknál ebédelt, mert annyi keresete sem volt, hogy étkezni tudjon rendesen. Keszei sorsát különlegesen tragikusnak tartom. Egyetemista volt, szép jövő várt rá. Kiváló középosztálybeli családból származott, klasszika-filológus apja még a Rákosi időkben is biztos hátterű családi életet teremtett a számukra. Október 26-a után azonban a székesfehérvári szabadságharc vezetői közé sodródott, s öccsével menekülnie kellett. A szabadságharc tragédiája nemcsak kivégzésekben, bebörtönzésekben, Szovjetbe hurcolásokban, hanem az efféle sorsokban is végzetessé vált a magyarság számára, mert máig tartó fogyásunkat az akkor keletkezett 200.000-es emberveszteség és a tömeglélektani kihatású kudarc alapozta meg. A szabadságharc baljós jövőjét már október 23-án este gyanítottuk Koczkás Sándorral, amikor a parlamenttől a rádióhoz mentünk át. Tele voltunk rossz előérzetekkel, mert tudtuk, sem a hazai, sem a moszkvai kommunisták ebbe a vereségbe nem nyugodnak bele, s nemtelen eszközökkel visszaszerzik hatalmukat.

Ugyan mi okból küldött nekem Keszei egy verseskönyvet halála után? Rokonszenvesnek talált? Talán általam a hazai halhatatlanságban reménykedhetett? Mert az emigránsok nem tudtak elszakadni hazájuktól. Hazalátogattak, vagy haza is települtek, amint lehetőségük nyílt rá.

Szent Mihály útján találkoztunk egy kávéházban. Voltunk vagy nyolcan vagy tízen. Többségüket nem ismertem. Kíváncsiságuk nem nekem, hanem az otthonról érkezettnek szólt. A „baráti társaság”-beli ismerősöm azonnal rákérdezett a leányzóra. Kiderült, hajdan mindenki őmiatta járt a klubba. A memória kegyetlen játéka! Ő még tudta a nevét, én már az övére sem emlékszem.

A meglehetősen nagy társaság feszülten várta a híreket. Kivégzésekről, börtönbüntetésekről tudtak, ezek igazolták önmaguk előtt kivándorlásuk helyességét. Ők azonban azt szerették volna hallani, hogy megváltoztak a viszonyok, s hazatérhetnek. Gondolom, az a társaság gyülekezhetett ott össze, akiknek nem sikerült megtalálniuk nyugat-európai számításaikat. Istenem! Nem tudom, mi lett velük. Jóravaló, egészséges fiatalemberek mind.

Forró csokoládét ittunk – emigráns racionalitásból. Ugyanis nem engedhettek meg maguknak kávét vagy teát. A csokoládé laktató, tápláló és annyiba kerül, mint a kávé – fejtette ki az egyik fiatalember. Tizenegy óra körül találkozhattunk, és egy óra körül fölkerekedett a társaság. Azt mondták titokzatoskodva: most elviszünk valahová! Mentünk a Szent Mihály útján, aztán megálltunk egy utcasarkon, a Sorbonne közelében. Megálltunk és kérdően rám néztek.

– Na, hol vagyunk?

Megrántottam a vállam.

– Nem tudod? Nézz a lábad elé!

Máig szégyellem, de nem jutott eszembe a varázsszó. És akkor kórusban mondták: „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. / Nem hagytalak el gyönyörű / vad ifjuságom, hangod mintha tárna / visszhangzana, szivemben szól ma még.”

Még ma is megrendülök, ha erre a pillanatra gondolok. A Rue Cujas és a „Bulszenmis” sarkán – talán száz éve az állandóság jeleként – valóban lejtett a járda. És ezek a szomorú legények nyilván kijártak oda, mint valami kegyhelyre, és Radnóti szavaival „gyönyörű ifjúságukra” gondolhattak, ami örökre elveszett a számukra. És talán magukban továbbgondolhatták Radnótit, a Nem tudhatom… című versével együtt, mert az volt a benyomásom, ők tudhatták csak igazán, nekik mit jelent „e tájék”, vagyis az elhagyott ország, az elveszett haza.

Jellemző módon minderre nem gondoltam akkor, csak saját magam kudarcát szégyelltem, mert nem jutott eszembe Radnóti! A Rue Cujas-t azóta sem feledem. Elő-előveszem Radnóti kötetét, kéznél van mindig, és újra meg újra elolvasom ezt a verset, a Párist a halála után megjelent Tajtékos égben. És ilyenkor mindig ezekre a fiatalokra gondolok, akikkel többet nem találkoztam, mert önző mód hajtott a kalandkeresés.

(Orpheusz Kiadó, 2019)