Csáth Gézának több műve is torzóban maradt. Már nem volt ideje rá, és egészségi állapota is akadályozta abban, hogy novellaterveit megírja, melyeknek azért fejthető meg a központi gondolata, mert ebben is következetes volt, semmit sem bízott a véletlenre vagy az emlékezetére. Mindent jegyzetelt vagy lerajzolt. Nála az írás hivatás volt, nem csupán ihlet és varázslat. Megjelent viszont a másik én, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most tudatmódosulásnak. Tisztában volt vele, hogy egy pantopon- vagy ópiumadag után már nem biztos, hogy emlékezni fog arra, amit meg akart írni. Erről az énkettőződésről írt későbbi sorstársa, az amerikai William Burroughs is a Pantopon Rose-ban. A mitológiai eredetű doppelgänger-jelenség egyébként nem számított újdonságnak a művészetben: Dante Gabriel Rossetti 1864-es, How They Met Themselves című festményén is megjelent, vizuálisan is közismert szimbóluma lett. A századforduló lélektani irodalma pedig bőségesen kiaknázta. Csáth Géza maga is tisztában volt azzal, hogy többek között Lord Byron, Baudelaire, Edgar Allen Poe és John Keats is az ópium rabja volt, a látomások műveikre hatással voltak, ahogyan Csáth egyik példaképe, Frédéric François Chopin is élt vele, ami azért lényeges párhuzam, mert Csáth zeneszerző (is) volt, nemrég jelentek meg kottái, és műveit is egy igényes kötet tartalmazza. A Magyar Kultúra Kiadó és az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában látott napvilágot, melyet egy CD egészít ki, amin műveinek eddigi legteljesebb válogatása hallható. Igazi zenei csemege, sosem hallott művek egy írótól.

Orvosi tanulmányai a pszichoanalitikus iskola legkorszerűbb megfigyelési módszereit, eredményeit rögzítették. Az Egy elmebeteg nő naplója szakmai és irodalmi bravúr egyszerre, 1978-as budapesti kiadásának meghatározó szerepe volt abban, hogy újra felfedezzék.

Különös jegye Csáth egyéniségének, hogy számos magyar író a barátja volt, tudott németül is, ezen a nyelvterületen is próbált érvényesülni, orvosi munkái éppúgy figyelmet kaptak, mint zenekritikái és zenészekről írt tanulmányai. Pucciniről is írt, aki meg is köszönte egy levelezőlapon a róla szóló méltatást. Számos kortársával levelezett. Kosztolányi az unokatestvére volt, legtöbb korai művének első olvasója, bárcsak megírta volna az élettörténetét, amit Csáth annyira szorgalmazott. Még a végrendeletébe is beleírta: „Arcképeimet te gyűjtsd össze és Desirénél legyenek, szerelmes levelezésünkkel együtt, ha regényt ír rólam.” Kosztolányi Mostoha címmel bele is kezdett, de csak néhány részlet és jelenet maradt fenn belőle.

A legfurcsább mégis az, hogy mennyire egyedülálló és társtalan maradt abban, hogy mégsem utalt senki másra, műveiben nincsenek áthallások, a saját világában tudott csak otthonosan mozogni. Inkább rá utaltak művésztársai, ahogyan Gulácsy Lajos A varázsló kertje című festményén. Sokrétű irodalmi-pszichoanalitikus műveltségét ott érezzük prózája mögött, mégsem utánzott senkit. Zenekritikáiból kivehető markáns ízlése, és zenei műveiben ugyanezért maradt egyedül, senkihez sem tartozott, nem épített zenei karriert. Az irodalomban is inkább kívülálló maradt, ahogyan a legtöbb ködlovag. Csak meglehetősen erőltetett és általánosító párhuzamokat vonhatunk. Munkásságának egyedi hangját és világirodalmi színvonalát először az amerikai fordítás fedezte fel, és most, halálának centenáriumán újra a felszínre kerül. Alighanem ez lett a sorsa, hogy valójában a felfedezés permanens purgatóriumában rekedt.

Testét tűszúrások nyomai borították. Harminchárom éves volt, életének minden mozzanatáról beszámolt levelezésében és naplóiban. Rendelés közben vezetett orvosi naplójának utolsó lapjait a saját vérével pettyezte, szennyezte be, néhol saját ujjának nyomaival. Kegyeleti okokból nem ilyen oldalt közlök most, inkább egy szecessziós motívumot, amelyen felragyognak még elvágyódásának utolsó vonásai.

Kontra Ferenc