Ha nem sír a köd már a sík körül

és eltűnik a tél haragja végül,

jön egy nap Délről és a beteg égrül

minden picinyke foltot letörül.

A zord idő engesztelőn nevet,

a május majd általveszi örökjét

s úgy legyezi pillánkat a hűvösség,

mint a rózsát az enyelgő permeteg.

És álmok intenek, egy szebb valóság,

érő gyümölcsök, bimbók, gyenge rózsák,

egy alvó gyermek halk lehellete,

a homokórán andalgó zene,

Sappho bús bája, ábránd, béke, hála,

ligeti csermely – s egy költő halála.