Ayhan Gökhan interjúja Sárközi Mátyással

Ayhan Gökhan: Nemrég jelent meg Provence – Côte d’Azurcímű, Kaiser Ottó fotóművésszel jegyzett könyve, egy közös utazás élménybeszámolója, amiből bőséges ismereteket szerezhet az olvasó a dél-franciaországi vidékről. 25 éve nyaral a környéken, miért most döntött úgy, hogy könyvet ír róla?

Sárközi Mátyás: Negyvenöt évvel ezelőtt, egy esős londoni nyár lehangoló szürkesége elől, akkor már brit útlevéllel a zsebben, tehát feleségemmel könnyen utazgatva a világban, a napsugaras dél-francia Saint-Tropez-be menekültünk. Volt valamennyicske megtakarított pénzem, tehát elhatároztuk, hogy a környéken próbálunk vásárolni egy kis lerobbant, de helyrepofozható parasztházat, rendszeres nyaralások céljára. A Sainte-Maxime fölötti dombok egy völgyhajlatában tizenöt lakosú településre bukkantunk, ott volt eladó a százéves tanya, folyóvíz nélkül. Rendbe hoztuk, idővel a csapvizet bevezették, s minden évben pihenünk ebben az „alkotóházban”, néha tavasszal és ősszel is. Feleségem francia szakos volt Budapesten, Franciaországban kezdte külföldi életét, nagy gallomán, de én szintén szívembe zártam az istenáldotta Provence-ot, ahol festői a táj, jól főznek és jó a helyi bor. Provence-i környezetünkről, élményeimről, tapasztalataimról sokszor írtam az évek során. Miután a kis házhoz a szomszédos csűrt is megvehettük és régi falai közt vendéghálószoba épült, még többen járnak hozzánk üdülni Angliából és Magyarországról egyaránt. Eljött a baráti házaspár: Kaiser Ottó fotóművész és felesége, Zsuzsa, bejárták a környéket, és sűrűn kattogott a fényképezőgép. Felmerült egy olyan képeskönyv összeállításának az ötlete, amelyhez én írom meg a helyi tapasztalataimat és a topográfiai leírószövegeket, Ottó színes képei pedig láttatják, milyen csodás hely ez a Provence és a Côte d’Azur.

AG: Albert Camus írja: „Tavasszal istenek lakják Tipasát, istenek szava hangzik a napban és a fehér üröm illatában, az ezüstpáncélú tengerben, a nyerskék égen, a virágok lepte romok közt és a kőhalmokban örvénylő fényben.” Mit gondol, Camus megállapítása a francia Riviérára is igaz?

SM: Lám, az ember interjúkérdésekből is tanul. Albert Camus írásait és bölcsességét mindig becsültem, értékeltem, tudtam, hogy francia-spanyol származású és Algériában született, de egyrészt csak kevéssé ismertem a lírai szövegeit, másrészt mostanáig nem hallottam az algériai Tipasa városáról. Nos, van hasonlóság a Mediterrán vidék európai és afrikai része között, s nem csoda, hogy Camus szerint „istenek szava” rejlik a napsugárban, az illatokban, bár a tájak különböznek egymástól. Algériában és a Dél-francia partok mentén egyaránt fellelhetők római romok. A nyár forró, gyakorta még az ősz is, de a tavasz üde. Környékünkön például mimózák virágoznak, meg a házunkra is felfutó, fehérvirágú pittosporum illatozik édesen. Camus a Földközi-tengernek ezen az oldalán is megsejthette volna, hol sejlik istenek szava ebben az illatárban.

AG: A mediterrán embertípust számtalan mítosz lengi körül. Hogy látja az ottani embereket, a helyiek gondolkodását, élethez való viszonyát?

SM: Nem tudom, van-e mítosza a mediterrán embernek, talán valaha volt. A mediterrán vidék mai lakosságát meghatározza, hogy jelentős társadalmi réteg itt egyrészt a szőlőművelőké, borászoké, másrészt a halászoké. Aki borász és szép környezetben, kellemes időjárási viszonyok között él, az általában életszerető típus. Ilyen a dél-francia lakosok túlnyomó része. Megjegyzendő, hogy a francia hatóságok toleránsabbak sok más országénál: egy pohárka bort szabad fogyasztania az autóvezetőnek mielőtt a volán mögé ül. Lehet, hogy a rendőrök szúrópróbaképpen szondába leheltetik a vezetőt, de amennyiben a kristályok csak egy bizonyos pontig színeződnek el, a csekély alkoholfogyasztást nem büntetik. A francia nyaralónkhoz legközelebb eső falu Plan-de-la-Tour. Főutcáján, közel a postához meg a vegyesbolthoz, egy ház fala mentén harminc méter hosszú lóca húzódik. Az út másik oldalán ugyanilyen falhoz srófolt ülőalkalmatosság van. Ide, az árnyékba ülnek ki délután a falu idősebb férfijai traccsolni, pletykálni, bagózni. Mikor a nap lemenőben kezd a szemükbe sütni, áttelepülnek a szemközti padra. A közösségi élet tehát fontos a mediterrán ember számára, nemcsak a helyi jól informáltságot illetően, hanem az is, hogy egymás közt megbeszéljék a szűkebb vagy tágabb világ dolgait. Mehetnének kávéházba is ugyanezért, mint a városi ember, de a dél-francia falusiak takarékosak. Ha valaki rokonszenves számukra, azzal könnyen barátkoznak és nyájasak. Három nappal azután, hogy befejeztük a kis házunk berendezését, meghívtuk ismerkedésre, uzsonnára a szomszédokat. Egy napbarnította szőlősgazdát a feleségével és a süteménynek örvendő két kisgyermekével. A beszélgetés nehezen indult, aztán a feleségem egyszer csak megjegyezte, hogy kényelmetlen a szék, amin ül, fájós a dereka, inkább áttelepedik a sezlon sarkába, a díványpárnák közé. A derék francia családapa egyszeriben közlékenyebb lett: „Az én hátam se jó, kicsinálta a permetező gép. Voltam az orvosnál, azt mondta, hogy tornagyakorlatokat kell végeznem, erősödhet a gerincem. Például ezt ni…” Azzal szomszédunk hanyattfeküdt a padlón és két lábbal biciklizni kezdett a levegőben. Azóta jó barátok vagyunk. A mediterrán ember mindazonáltal önérzetes, ismeri a maga értékét. Abban is hisz, hogy a fajtája különleges, talán értékesebb is, mint másoké. A másvidéki franciákénál mindenképp.

AG: A könyvben a magyar vonatkozásokról is említést tesz. A magyar nevezetességek, emlékek közül melyiket emelné ki?

SM: Provence magyar vonatkozásai közül a legregényesebb, hogy ott raboskodott és ott vált lírai költővé Kisfaludy Sándor. A tengertől tizenkét kilométerre, dombok közt fekszik a harmincezer lakosú Draguignan. Megtekinthetjük egyik régi háza falán a Kisfaludy emléktáblát és a bejárat fölötti színes csempearcképet. (Nemes Nagy Ágnes írta meg valahol, hogy a kerámiaportré elég csúf.) Az 1772-ben született nemesifjú Bécsben csapott fel katonának, élte a tisztek víg életét, de közben írókkal és művészekkel is barátkozott. Egy napon megszólalt a harci kürt, az ezredet Milánóba vezényelték, hogy megütközzék Napóleon seregével. A csatát elvesztették, Kisfaludy fogságba esett, Draguignanban a jegyzőnél volt házi őrizetben. A ház a rue de l’Observatoire-on valaha úri városnegyed közepén helyezkedett el, de ma már a jómódúak nem akarnak szűk utcákban, lift nélküli emeletes házak egymás mellé szoruló, kert nélküli sorában lakni. Így helyüket a szegények foglalták el, közöttük sok az arab és az afrikai. Az ő gyerekeik sereglettek körénk, amikor Ottó fényképezni kezdett. A huszonnégy éves magyar katonatisztnek megtetszett a szemközt lakó Caroline d’Escaplon kisasszony, romantikus verseket küldött át hozzá. Egy évvel később kiszabadult, hazatért régi szerelméhez, Szegedi Rózához, a francia leányzót feleségül vette egy Saint-Tropez-i tengerész kapitány. Kisfaludy azonban így kapott rá a franciás verselésre és a Himfy szerelmeivel bevonult a magyar irodalomtörténetbe.

AG:Gyerekkorában a Balaton környékén nyaralt. Érezhető átjárás a francia Riviéra és a balatoni tájak között?

SM: Gyerekkoromban többször nyaraltunk Siófokon, a Balatonnál. Édesanyám, már akkoriban, amikor én elszármaztam Magyarországról, Balatonszepezden egy régi kis présházat vásárolt meg, köré gyűlt nyaranta sok barát és az egyre népesebb család. Sok a hasonlóság Provence és a Balatonvidék között, a zalai part domborzata itt-ott egészen provence-i jellegű. De azért a balatoni telek hidegek, néha még a tó is befagy, nincsenek pálmafák, eukaliptuszok, mimózák. A balatoni halászlé jó eledel, ám mit kreál tengeri halakból a francia? Olyan sáfrányos soupe de poissont, azaz bouillabaise-t, hogy a fülünk kettéáll tőle. Júliusban minden születésnapomon ezzel kezdem a vacsorámat a Saint-Tropez-i La Pesquiere vendéglő tengerre néző teraszán. Az öböl túlpartján, messziről odasejlenek a Sainte-Maxime körüli dombok, s elképzelhetem, hogy Tihanyra látok át.