Haklik Norbert írása Grendel Lajos Bukott angyalok című regényéről

Mekkora mértéktartás kell ahhoz, hogy valaki úgy indítson egy jobbára elhallgatott történelmi tényt tabutlanító könyvet, ahogyan Grendel Lajos indította Bukott angyalok című regényét! Grendel ugyanis úgy szól a második világháború után a magyarságot sújtó tragédiák egyik legembertelenebbikéről, hogy magát a cselekményt közvetlenül nem mutatja be – ami nemcsak azért indokolt, mert így a történtek rekonstrukciója az olvasói képzeletre van bízva, hanem mert az esemény, természetéből fakadóan, nemigen hagyott maga után túlélőket, akiknek a szemszögéből felidézhető volna.

Az 1946 óta Pozsonyhoz tartozó Ligetfaluban lezajlott vérengzésről van szó, amelynek közvetlen és közvetett előzményei az etnikai viszonyok a második világháború után Közép-Európa szerte bekövetkezett erőszakos átrendezésére is perspektívát nyitnak. Csehszlovákiában mindez olyan ok-okozati összefüggések során zajlott le, amelyek németeket, magyarokat és szlovákokat is egyaránt érintettek. Kezdődött azzal, hogy a béke kitörése után hol a katonaság, hol pedig az „öntevékeny” lakosság – ezen események emlékei sok helyütt a mai generációk képviselőire is továbbörökítődtek – nekiláttak a német lakosság eltüntetéséhez. Ezek – a cseheket ért atrocitások, például a lidicei és ležákyi mészárlások megbosszulásának ürügyén – néhol pogromok és embervadászat, máshol pedig kitelepítések formáját öltötték. A morva fővárosból például, ahol e sorokat írom, 1945. május 30-án a város teljes német lakosságát, huszonöt-harmincezer embert hajtottak erőltetett menetben az osztrák határig. Közülük ezerhétszázan odavesztek útközben – emiatt van, hogy az akkor történteket a brünni halálmenet néven őrzi az emlékezet. Ezen események ahhoz vezettek, hogy a sziléziai iparvidéken nem maradt elegendő munkaerő, és kézenfekvő megoldásnak tűnt Szlovákiából elhurcolt németekkel és magyarokkal pótolni a hiányzó kapacitást. Ily módon került Sziléziába, és éppen onnan hazafelé tartott az a 265-270 ember – dobsinai németek, magyarok és szlovákok, többségében nők és gyerekek –, akiket Přerov határában mészároltak le az 1945. június 18-ról 19-re virradó éjszaka során a Prágából odavezényelt 17-ik cseh gyalogezred katonái. Ugyanez az egység június 20-tól kezdve a ligetfalui internálótáborban a dokumentumok szerint 530, de valójában valószínűsíthetően több ezer, nyugat-európai fogságból hazatérő magyar katonát, valamint helyi civilt gyilkolt le – bizonyságául annak, amit a Grendel-regény egyik főszereplője, a partizán Janák eképpen fogalmaz meg: „Tudod, ez nem egy háború a sok közül… (…) Nem győztesek és vesztesek a tét. Aki ebben a háborúban veszített, az örökre elveszett.”

A Bukott angyalok történelmi ideje a ligetfalui mészárlással kezdődik. A Németországból hazatérő leventét, Tocseket, talán szlávos hangzású nevének, talán más motivációknak köszönhetően – ezt illetően több lehetőséget is felvillant a regény, anélkül, hogy egyértelműen ezek bármelyike felé billentené a mérleget – Janák kiemeli a kivégzendők csoportjából, mi több, később karrierhez is segíti. Az ő történetét veje, Lőrinc meséli el a regény elbeszélőjének – tehát Tocsek sorsáról másod-, a Janákkal történtekről pedig harmadkézből értesülünk, ami olyan lehetőségeket nyit meg, amelyeket Grendel kiváló érzékkel és következetesen aknáz ki a regény teljes egésze során. A regény szereplői ugyanis rendre olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek arra késztetik őket, hogy újraértelmezzék életük sorseseményét, azt a történést, amely minden korábbi és további történés origójaként, viszonyítási pontjaként szolgál. Ahogyan Janák fogalmaz egy helyütt a regényben: „A realitás az kétségtelenül a reálisan létező dolgok közül való. De a realitás másodjára már azt jelenti, hogy a realitás eltakarítja önmagát, ha a helyzet úgy kívánja.” Tocsek esetében pedig e sarkalatos pont kétségkívül a ligetfalui vérengzés megmagyarázhatatlan – pontosabban: többféle indokkal is magyarázható – túlélése, amelyet eleinte a legkényelmesebb kész tényként kezelnie. Tocsek első startégiája tehát – hogy a Sebaldról értekező Vajda Mihály kifejezését kölcsönözzem – a „védekezés az emlékezés ellen” lesz, amely, főképp a múltjának német és magyar részét eltökélten eltagadni próbáló, háború utáni Pozsonyban mindennapi rutinná válik: „egy őspozsonyi utcába vitték, egy német vagy magyar lakásába, akit kitelepítettek vagy agyonlőttek. No, mindegy. Illetve nem mindegy, csak ez Tocsek hatáskörén kívül esett.”

Grendel regényében azonban egyetlen múltkezelési stratégia sem tartható fenn huzamosan. A történelem rendre gondoskodik a status quo lerombolásáról, ami a szereplők közti viszonyokat is átrendezi. Eleinte Tocsek egyértelműen alárendeltje Janáknak, azonban míg az 1952-es tisztogatásokat követően az előbbi gyárigazgatóvá avanzsál, korábbi pártfogója hosszú időre börtönbe kerül. Ez az első olyan esemény, amely Tocsekben feléleszti a túlélő bűntudatát, amelytől aztán élete végéig nem képes szabadulni, s amely végül arra az önvallomásra készteti, amelyet aztán Lőrinc ad tovább a narrátornak, mint a regény utolsó lapjain elhelyezett csavarból kiderül, avégett, hogy az őt terhelő titok megvallására is apropót teremtsen.

A regényt átszövő titkok és a szereplők közti viszonyrendszer, amely a második világháborútól egészen a rendszerváltásig tartó cselekmény során folyton újraértelmeződik, nemcsak az illyési gondolat Grendel-féle újrafogalmazására teremt lehetőséget – ahogy Lőrinc fogalmaz: „A diktatúrában nincs ártatlan ember. Legföljebb kevésbé fontos.” –, hanem arra is alkalmat nyújt, hogy elgondolkodjunk az emlékezet és a felejtés természetéről, illetve a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás viszonyáról, például a következőhöz hasonló kérdésfelvetésekkel: „Egy gyerekkori csíny után, ha nem vallod be, lehet bizonyos bűntudatod. De a lelkifurdalás több is, mélyebb is annál. Egy örök életre szól. És alighanem ez Tocseknél is így volt. Nem tudott elrejtőzni előle. Egy váratlan látogatás hatására – mármint a barátja húgáéra – felszínre került az egész. A hazugságot nem lehet jégre tenni, mint a csirkét vagy a sertéshúst, mert a hazugság előbb-utóbb bebüdösíti a lakást, a házat meg mindent. Vajon Tocsek tudta ezt? Vagy azt a naiv hitet vallotta, hogy a jól elásott hulla örökre elásva marad. Hiszen nem Tocsek volt a tettes, Tocsek csak elszenvedte ezt az egészet.”

A Grendel-regény tehát nem csupán félmúltunk egyik kevéssé ismert fejezetének állít emléket, de a történelmi tragédiák és a diktatúrák tapasztalatára építkező legnagyobb művekhez hasonlóan az emberi emlékezet és önértelmezés természetrajzáról is súlyos kérdéseket vet fel – azt sugallva, hogy még akár háborúk és a társadalmi viszonyokat fenekestül felborító kataklizmák után is olykor az a béke a legnehezebb, amelyet az embernek önmagával kell megkötnie.

(Kalligram, Pozsony, 2017)