Ahogy kilöki a part a vízre, olyan érzésem támad, mintha sodródnánk a semmibe a soha vissza nem térés folyóján. Azóta sem jártam itt, és az emlékezet sosem tudni, milyen hordalékot vet ki az emberből. Azt sem gondoltam, hogy éppen itt és éppen arra emlékszem majd, amikor legutóbb vitt át ez a komp.

A kilencvenes években, a háború alatt ezen a kompon jöttek át, akik otthonról érkeztek. Menekültek? Nem volt erre megfelelő kifejezés akkor sem, hiszen senki sem tudta, meddig tart. Most már tudjuk: nyolc évig. Volt, aki az első puskalövéskor jött, a többiek pedig addig maradtak otthon, amíg tudtak. Főleg az idősek, hogy vigyázzanak a házra. Mert amit magára hagytak, biztosan kifosztották. De minden eset más volt, mindenki másért jött, másért maradt, és voltak ingázók, mint mi is, akik csak találkozni jártunk. Ilyenekből is akadt szép számmal. Mire a komp átért, már mindenkiről tudni lehetett, hogy hova sorolható, látszott a csomagján, a tekintetén.

A Drávaszögben akkor is, most is ismer mindenki mindenkit. Mikor átértünk a túlpartra, azt sosem felejtem el. Mennyi ismerős állt ott mozdulatlanul. Nézték, hogy most kik jöttek, talán a falujukból, talán a szomszédok, ismerősök. Egyik barátomat láttam ott a gát kőfalának dőlve. Ilyenkor nem körülményeskedik az ember, akit évek óta nem látott, ott, abban a pillanatban egy perc alatt akar megtudni mindent, információkat gyűjt az otthoni eseményekről. Csak éppen a Dunán jöttek át legtöbben, és közvetlenül a határ mentén leltek menedékre.

Ha már nem mehetsz haza, legalább ideállsz, hátha valakit viszontlátsz még. Itt állok naponta, és várok minden egyes kompot, mondta kérdezés nélkül, még nincs munkám. Van, aki feltalálja itt magát, és van, aki megy tovább, más országokba. Amint lehet, hazamegyek. Kijövök mindennap, aztán megiszunk itt valamit a kocsmában a többiekkel. Csak állunk és nézzük a vizet, amíg el nem készül az ebéd, annyi azért van, hogy nem halunk éhen. Otthonról máshonnan nincsen hírünk, csak akik jönnek, azok mondják el, hogy kiknek a házát fosztották ki, gyújtották fel, vagy hova költöztek be, és kik haltak meg.

Hol találkoztok, kérdezte tőlem minden átmenet nélkül, mint ahogyan az össze többi beszélgetés zajlott a parton, tömören és részvéttel. Ismertük egymást gyerekkorunktól, és nem volt helye semmiféle érzelgősségnek, jobb időket is megértünk, és senki sem gondolta, hogy a jövőbe lát.

Persze, hiszen tudta, hogy a húgomék Eszéken vannak, és ha éppen csillapodnak a harcok, akkor lehet közlekedni. Nehéz is ezt közérthetően elmagyarázni: a Drávaszögből, mint egy elzárt övezetből, csak Szerbián keresztül lehetett Magyarországra jönni, ezen a szerencsétlen kompon át vezetett a legrövidebb út, míg a horvát területről, a front túloldaláról egy másik útvonalon lehetett jönni. De valahol, ebben a határszéli sávban találkoztunk éveken keresztül. Az elszakadt családok, mert egyébként nem is láthattuk volna egymást nyolc éven át. Mindenki hozta a bőröndjében, amit tudott, amire szükség volt. Amikor otthon már nem volt mit enni, akkor egy bőrönd élelmiszert hoztam anyámnak. Mások pedig azt, amit kimentettek: a családi albumokat, a dokumentumainkat, mindig oda, ahol éppen biztonságosabbnak tűnt. Mindegyikünknek volt egy hátizsákja a legszükségesebbekkel, bárhonnan elvihettek bennünket, még a határról is, sehol nem voltunk biztonságban. Mégis mentünk állandó vándorlásban otthonról haza vagy haza otthonról.

Erről mi csak egymás közt beszélünk ma is, nem félünk, csak éppen nem bízunk már senkiben. Könnyű lenne mindent a háborúra kenni, holott éppen itt, a kompjárat senki földjén lehetne a legérthetőbben elmondani, miért van sokaknak akár háromféle útlevele, ami mégsem teremt sehol otthont, sehol hazát. Inkább megbélyegző besorolást, másfelől pedig mindörökké tartó, gyanakvó idegenséget.

Kontra Ferenc