Részlet Cseke Ákos esszékötetéből

Egy különös történet Spanyolországból, a 16. századi Ávilából, amelynek nehéz, talán lehetetlen megnevezni a „főhősét”, és amelyet a később „Ávilai”-nak nevezett Teréz első, az „életről” szóló, az „életnek” szentelt könyvéből (Libro de vida) ismerünk.

A huszonnégy éves Teréz még csak novícia volt a Megtestesülés kolostorában, amikor 1539 nyarán a korábbiaknál is elviselhetetlenebb fájdalmak és betegségek kezdték el gyötörni. Az orvosok, akiket felkeresett, borzalmas kúráikkal inkább rontottak, mint javítottak a helyzetén, nem sokkal később pedig gyógyíthatatlannak titulálták.

Mindenki elvesztette a reményét, mindenki lemondott róla, egyedül apja nem engedte el a kezét: mindenáron életben akarta tartani, minden lehetséges módon vissza akarta fogni a halálból. Még azt is megtiltotta lányának, hogy augusztus 15-én, Boldogasszony napján meggyónjon: nem akarta, hogy Teréz maga is kész tényként kezelje közeli halálát, nem akarta, hogy a gyónás mint a kimondás és megtisztulás aktusa hatására túl könnyen beletörődjön az elkerülhetetlenbe, és elbúcsúzzon életétől.

Nem sokkal később, még ugyanezen a napon Teréz állapota hirtelen rosszabbra fordult: egyik pillanatról a másikra teljesen lemerevedett és érzéketlenné vált a teste. Négy napig tartott ez az állapot, ezalatt feladták neki az utolsó kenetet: „olyannyira halottnak tartottak, írja Teréz, hogy még a gyertyaviaszt is megtaláltam később a szememen” (amellyel azért borították le a halott szemét, hogy a gyászszertartás során, amit nyitott koporsóval szoktak végezni, biztosan csukva maradjon).

Mindenki halottnak hitte, csak apja nem, csak ő tudta, hitte, remélte, hogy nem halt, hogy nem halhatott meg. Ahogy gyónni nem engedte, úgy eltemetni sem hagyta a lányát: „ott térdelt az ágya lábánál, nem lehetett onnét elszakítani, imádkozott és azt mondogatta, hogy az ő lánya nem halott, hogy ez a lány nem arra lett, hogy eltemessék.” Pedig a kolostorban már megnyitották a sírt, hogy elföldelhessék a halott testet, a gyászszertartást is elvégezték már érte, minden halandó arra várt csupán, hogy az apa felhagyjon esztelen reményével, őrült imádságával, képtelen hitével és szeretetével.

A negyedik napon Teréz magához tért: mit sem törődve állapotával és fájdalmaival rögvest gyóntatót hívott, azonnal gyónni kezdett, mintha csak ezért tért volna vissza a halálból. Egyúttal felidézte azt, amit halott emberként látott: a kolostorokat, amelyeket majd alapítani fog, a lelkeket, akik neki köszönhetően üdvözülnek, második halálát; még azt is látta maga előtt a halálban, hogy egy brokátterítőt tesznek majd a testére, mielőtt eltemetik. „Mindenki számára egyértelmű volt, hogy félrebeszél.”

„Es verdad, cierto, que me parece estoy con tan gran espanto llegando aquí y viendo cómo parece me resucitó el Señor, que estoy casi temblando entre mí.” – jegyzi meg Teréz visszatekintve életének erre az eseményére. Körülbelül így lehet visszaadni magyarul ezt a különös, hullámzó, kissé kaotikusan előrehaladó, bizonytalan szerkezetű mondatot, amely mintha arról tanúskodna, hogy talán maga Teréz sem tudja vagy meri teljesen elhinni azt, ami saját bevallása szerint kétségtelenül és teljes bizonyossággal megtörtént vele: „Igaz, valóban, hogy igen nagy rémülettel idézem ezt most fel, és amikor eljutok odáig, és az lebeg a szemem előtt, hogy, úgy tűnik, az Úr feltámasztott engem, szinte remegni kezdek legbelül.”

A Teréz által remegő hangon, kétségek között, de mégiscsak „feltámadásnak” nevezett eseményre egy elmondhatatlanul hosszú, három éven át tartó, legyűrhetetlennek tűnő fájdalmakkal tarkított, teljes bénaságban és mozdulatlanságban töltött időszak, egyfajta elképzelhetetlenül hosszú élet-halál harc következett, majd néhány évvel később, az igazi, immár nem testi, hanem lelki és szellemi „feltámadás”: a híres „megtérés”, 1554-ben, egy szenvedő Krisztus-kép előtt, két évvel később pedig a misztikus eljegyzés – Gian Lorenzo Bernini szobrának is köszönhetően – talán még ismertebb adománya.

Aki ott térdepelt második házasságából született harmadik, halott gyermeke előtt, aki semmi áron nem engedte, hogy eltemessék a halott testet, aki nem hitte el, hogy nincs többé, aki imáival elérte, kieszközölte, kierőszakolta vagy talán csak kivárta, hogy feltámadjon halottaiból – apja, a jelentéktelen, ismeretlen, névtelen Don Alonso Sánchez de Cepeda ekkor már tizenhárom éve halott volt.

Mi járhatott a fejében akkor, amikor azon a négy hosszú napon és éjszakán át mindenki ellenében, mindenestül, minden erejével kizárólag a lányára gondolt? Tudott-e valamit? Tett-e bármit is vigasztalhatatlan szeretetével?

Mi járhatott később a beteg apját ápoló Teréz fejében annak halálos ágya mellett?

Senki nem akadt, aki nem hagyta volna becsukni élete könyvét, aki visszahívta volna, ha más nem, egyetlen percre, egyetlen órára, egyetlen napra, még egyszer, utoljára, szeretettel, mindhiába, fölöslegesen, halottaiból.

(Kortárs, 2018)