Francia fordítóm, Gisèle Argaud mondta először, hogy előbb szeretné megismerni az írót, legalább egyszer találkozni vele, hogy belelásson a szövegébe. Hasonló volt a helyzet Andrew Colin Richmonddal is, aki a Farkasok óráját fordította. Amikor bemutatkozott, hogy Ashevilleben él, azonnal Thomas Wolfe világa jutott az eszembe, és mindjárt azt is megtudtam, hogy a ház, ahol felnőtt, ma múzeum. Andrewék háza mindössze kétsaroknyira van. Mit nem adnék, ha látnám egyszer azt a helyet, ahol kedvenc regényeim, Az időről és folyóról, no meg a Nézz vissza, angyal játszódik. Az utóbbi címfordításáról hosszasan beszélgettünk, ő sem találta adekvátnak a magyar megfelelőjét. Eredetiben ugyanis Look Homeward, Angel a címe, és a magyar változat nem tudta visszaadni az „otthon” mozzanatát, ami pedig a regény központi gondolata. Nézzük csak meg, mennyivel frappánsabb a szerb megoldás: Погледај дом свој, анђеле.

Andrewnek meggyűlt a baja a Farkasok órája körmondataival, ezért egyszer a fejemhez is vágta, hogy azért írok ilyen bonyolultan, mert ilyeneket olvasok, mint Thomas Wolfe, szerinte a beat nemzedék már kiment a divatból. Abban kétségtelenül igaza volt, hogy még egy író világa, írástechnikája is jócskán változik élete során. A Farkasok órájának viszont még éppen a lendületes körmondatok adták meg a hangulatát, ezt ő is elismerte, és amikor elkészült a munkával, abban senki nem talált hibát.

Nem mindenkiből válik jó fordító. A szegedi egyetem befejezése után azért mentem Ausztráliába, hogy a University of Queenslanden fordítást tanuljak. Csak egy szemesztert maradhattam, mert be kellett vonulnom a seregbe. Erről szól a Farkasok órája.

Feltett szándékom volt, hogy kortárs ausztrál prózát fordítsak, mert úgy láttam, hogy ez fehér foltnak számít. Úgy képzeltem, az író bőrébe kell bújni ahhoz, hogy úgy lássam a világot, ahogyan ő látta. Ma már azt hiszem, minden fordító elmosolyodna ezen, aztán gyorsan rájöttem, hogy másfajta habitust követel ez a munka, úgyhogy gyorsan áttértem már ott a kreatív írás workshopjaira.

Minden fordítónak megvan szerintem a maga névjegye, jellemzője, munkamódszere, ami először eszembe jut róla. Az írónak is fontos, hogy ismerje a fordítóját és megbízzon menne. Ha Kristin Schwammra gondolok, akkor a németekre közmondásosan jellemző precizitás jut az eszembe. Kertész Imrétől is fordított, ami önmagában is mérce ezen a nyelvterületen. Már korábbról ismertem, tanácsadója volt annak a művészháznak, ahol féléves német ösztöndíjasként alkottam. A Lipcsei Könyvvásárra megjelenő antológiába fordított tőlem novellákat, és nagyon vártam már a munka „érdemi részét”. Kristin leghatározottabb kérése volt, hogy számozzam be az előidejűségeket. Még ha értettem is, miről van szó, a gyakorlatban teljesen idegenül méregettem a saját szövegeimet. Magyarul minden jelen idejű, a lehető legsivárabb jelen, mégis miket számozzak benne, az igéket, kérdeztem tanácstalanul. Kristin csak annyit mondott: nagyon egyszerű, ami legkorábban történt az az egyes, és így menj végig: a dolgoknak, történéseknek mindig megvan a maguk időbeli sorrendje. Jól van: a szövegem végül úgy nézett ki, mint egy sudoku.

Nekem nagyon érdekes volt, amikor ugyanazt a novellát fordították többen több nyelvre, mert mindenkinek másmilyen kérdései voltak. A Verdran legyőzi a szörnyet című novellámat Marija Gavran fordította horvátra. Szerepel benne a Ne nézz már madárnak! szólás. Nem talált pontos megfelelőt, ezért arra jutottunk, hogy nem hagyja ki, hanem tükörfordításban adta vissza, egy tengerparti jelenetben ezzel érdekes szóképet alkotott. Nekem kifejezetten tetszett.

A lengyel fordító, Teresa Worowska ugyanezzel a szövegemmel dolgozott: azt kérdezte, hogy miért írtam a címadó főhősről, hogy nomen est omen. Elmagyaráztam neki, hogy a Vedran az egyik leggyakoribb horvát férfinév, és derűset jelent, még az időjárás-jelentésben is ezt a szót használják, mint ahogyan a magyarban is, amikor derűs égboltról beszélnek. Kifejezetten szépnek találta, hogy egy férfit így hívjanak, igazi félisten lett belőle a keze nyomán, és a név magyarázatát bele kellett építenie a lengyel változatba, mert náluk nincs melléknévből képzett keresztnév. Most is azon töprengek, hogy a magyarban előfordul? Milyen eredeti lenne: Szabó Szomorú, Vörös Vicces.

Kontra Ferenc