A múlt héten meghívtak az eszéki hungarológiai tanszékre, hogy a fordítással kapcsolatos tapasztalataimról beszélgessek a hallgatókkal. Csakis olyan formában tudtam elképzelni, amiben ők is részt vesznek, tehát egyik novellám szerepelt a középpontban, amit előzőleg megkaptak és elolvastak eredetiben és horvát fordításban. Természetesen a fordítás tanulságai szerepeltek e középpontban. Előtte végiggondoltam, hogy eddig összesen nyolc nyelvre fordítottak, és még sohasem foglaltam össze a tapasztalataimat, sem szóban, sem írásban. Ez nem az én tudományos szakterületem. A magam szubjektív szintézise annyi lehetne, hogy minden eset más. Ahány fordítóval találkoztam, mindegyiküknek megvolt a maga szempontja, a nagyon is gyakorlatias hozzáállása. El szoktam mondani, hogy nekem is vannak nézeteim, elvárásaim. Elöljáróban mindjárt le is szögezem, hogy mit tartok a legfontosabbnak: aki fordít, az jó író legyen. Mert nem fogom leellenőrizni mondatról mondatra a fordítás pontosságát, azt viszont igen, hogy átjön-e mindaz, amire gondoltam, amit ki akartam fejezni. A kulcsjelenetből valóban kulcsjelenet lesz-e.

Kétféle tapasztalat erősített meg ebben: az egyik az, hogy milyen sok fordítást olvastam eddig, és milyen sokszor zavart, ha magyarul egy remekműben is csikorogtak a mondatok, rosszak voltak a vonzatok. Lehetne a hibákat a szerkesztő számlájára írni, de egy egész könyvet mégsem tud megírni más helyett. Idegen nyelven a megszólalás minősége szerintem elsősorban a fordító írói tehetségén múlik.

A wroclawi prózafesztiválra tíz országból hívtak egy-egy írót. Hagyományosan látni és hallani akarják őket, ahogyan anyanyelvükön felolvasnak. Mögénk vetítették folyamatosan két hasábban lengyelül és angolul a szöveget, hogy az egész színházterem közönsége megértse. Azzal tisztában voltam, hogy az én hangomat hallják ugyan, de azt talán senki nem érti a fordítómon kívül. Itt adódik viszont a soha vissza nem térő alkalom, hogy egy olyan közönség reakcióira figyeljek, amely most ismerkedik egy ismeretlen szöveggel. Viszonylag hosszú novellát választottam, éppen azt, amit a múlt héten a horvát hallgatókkal is feldolgoztunk. Arra gondoltam, hogy a cselekmény leköti a figyelmüket. Wroclawban is lekötötte, egy idő után már nem is a felolvasásomra koncentráltam, hiszen szinte kívülről tudtam, hanem inkább a reakcióikra figyeltem: ha megértik, akkor leolvasom az arcukról: ott csodálkoznak, ott lepődnek meg, ott mosolyodnak el vagy éppen nevetnek, ahol ezt a reakciót akartam kiváltani. Ha ezek „bejönnek”, akkor biztosan jó a fordítás.

Kétféle tapasztalatot említettem, eddig a sajátomról beszéltem. Nézzük meg ennek a munkának a túloldalát! Minden fordítónak megvan a saját közelítési technikája. Ahogyan minden alkotói munkához, nemcsak az íráshoz tartozik némi megszállottság, hanem a fordításhoz is. Nekem természetesen ez a legérdekesebb és legfontosabb. Kell hozzá elhivatottság, hogy igazán tehetséges legyen abban, amit csinál.

Ahogyan említettem is, minden eset más. Francia fordítóm, Gisèle Argaud mondta először, hogy előbb szeretné megismerni az írót, legalább egyszer találkozni vele, hogy belelásson a szövegébe.

Kontra Ferenc