Aki arra keresi a választ, hogyan születik meg az emberben az a különös vallás, amit színháznak hívnak, az bizonyosan rátalál Tolnay Klári kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészre. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjáról Sunyovszky Sylvia Jászai Mari-díjas, érdemes művésszel, a Klárika 100 Alapítvány kurátorával beszélgetett Borbély László.

Borbély László: Tolnay Klári halálának huszadik évfordulója alkalmából, október 25-én az alapítvány az V. kerületi Önkormányzattal közösen emléktáblát avatott a színművész egykori lakóházán, a Fejér György utca 6. szám alatt. A Lantos Györgyi szobrászművész által alkotott domborműves emléktábla egyik legemlékezetesebb alakításában, A vágy villamosa című dráma főhőseként ábrázolja a színésznőt. Miért döntöttek úgy, hogy a tragikus sorsú Blanche szerepében örökítik meg?

Sunyovszky Sylvia: A vágy villamosa kiváló példa arra, hogy a világirodalom, nem túlzás, a lábainál hevert Tolnay Klárinak. Az írók által megálmodott nőalakokba úgy lehelt életet, hogy irigylésre méltóan gazdag benső lelki kelléktárából előhívta azt a személyes élményt, fájdalmas pillanatot, felhőtlen mosolyt, amire éppen az aktuális jellemábrázoláshoz szüksége volt a színpadon. Sok darabban nyújtott kimagasló alakítást. Blanche-ként emelkedett a nagyságok közé mind a színikritikusok szemében, mind a köztudatban. Ez fordulópontot jelentett számára a pályán. 1962-ben éppen abban az életkorban volt, amikor leginkább át tudott lényegülni Tennessee Williams író zaklatott idegrendszerű, szenvedélybeteg tanárnőjévé. A Madách Színházbeli ősbemutató alkalmából mások mellett olyan játszótársakra lelt, mint Avar István, Pécsi Sándor, Vass Éva.

BL: A Tolnay 100 Emlékév, amelynek a háziasszonya ön volt, ugyancsak az alapítvány kezdeményezésére jött létre 2014-ben. Hogyan tekint vissza a rendezvénysorozatra?

SSz: Boldogan. Az emlékévvel az volt a célunk, hogy Tolnay Klári életművét, filmjeit, színházi alakításait, csodálatos lényét minél több emberrel, de különösen a jelenkor fiataljaival megismertessük. Az események főszervezője dr. Góg Laura nemzetközi jogász ebből az alkalomból könyvet is megjelentetett Tolnay 100 címmel a Helikon Kiadónál, amelyben nagyszerű érzékkel fogta és fogalmazta meg a színművésznő személyiségét. Laura tizennégy évesen, vagyis kamaszkorának legérzékenyebb időszakában ismerkedett meg személyesen Tolnay Klárival, aki életre szóló hatást tett rá beszélgetéseik során. Laura hihetetlen energiával és kivételes hittel vállalta magára a feladatok oroszlánrészét, így kerülhetett sor közel hetven országos és határainkon túli programra. „Klárika” neve hallatán minden művész az első hívó szóra elvállalta a felkérést, amikor a Madách Színház színpadán megidézhettük Tolnay Klárit a Színházi Világnap alkalmából. A további együttműködéshez olyan kiváló partnerekre találtunk, mint az említett Madách Színház, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, az Uránia Nemzeti Filmszínház, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az emlékév lezárultával egy külön könyvben összegeztük az eseményeket. Ezeken gyakori résztvevő volt Bókay János gyermekgyógyász főorvos, a színművésznő rokona is, aki szintén kurátora az alapítványnak, és jóleső érzéssel konstatálta, hogy noha húsz éve nincs köztünk, még mindig rengetegen szeretik Tolnay Klárit.

BL: Megosztaná velünk néhány személyes emlékét Tolnay Kláriról?

SSz: A Madách Színházban, amelynek társulatában húsz éven keresztül én is játszottam, a színpadon gyakran mondhattam neki a legszebb szót: „Anyám”. Ennek külön története van: mikor a Madách Színházba kerültem mint főiskolás, a III. Richárd című darabban Klárika kezét foghattam egyik oldalról, a másik oldalról pedig Kiss Manyikáét. Vámos László Erzsébet hercegnő szerepét osztotta rám, akinek a szerző nem írt szöveget, de a „tanár úr” úgy látta jónak, ha annyit mondok Tolnaynak, hogy „Anyám”. Később még nagyon sokszor alakította az édesanyámat. A számtalan közös munka során játékosan vezetett rá arra, hogyan lehet egy-egy karakternek olyasféle negatív vagy pozitív tulajdonságait is megmutatni, amiket a szerző esetleg nem írt le. Hitelesen érzékeltette, hogy egy kitalált karakter ugyanolyan összetett, mint egy hús-vér személyiség. Azt is általa tudom, hogy a párbeszédeket ugyan szóról szóra kell visszamondani, de nem szolgaian, és lényeges, hogy a mondatok érzetét fejezzük ki. Sokszínű alakításaiban közvetlen és humoros tudott lenni, képes volt napról napra megteremteni azt a csodát, amit csak a színészet legnagyobb képviselői képesek létrehozni: a valódi átlényegülést. Szenvedélyes szeretettel kötelezte el magát a színművészet iránt. Mindig bűvkörébe vonzotta a közönséget és a partnereit is. Nőies báját, pajkos huncutságát, finom iróniáját, ami csak rá volt jellemző, minden alakításánál felcsillantotta, hiszen amint ő maga vallotta, „csak humorral élhető át a tragikum”. Ezt a hitvallását idős korára is megtartotta. Beragyogta az életét azoknak, akik kapcsolatban álltak vele. A magánéletben soha nem játszotta meg magát, amiért külön tiszteltem őt. Számomra példát mutatott azáltal is, hogy miképpen viselkedik egy elismert színművész a hétköznapokban, amikor „ember”.

BL: Hamvas Béla volt az egyik legkedvesebb írója. Azt mesélik, még egy kimerítő nap után is nekifogott és írógéppel másolta főművét a Scientia Sacrát vagy más esszéit. Azokban az években ezeket az írásokat nem lehetett megjelentetni, kizárólag kézirat formájában juthattak hozzá Hamvas hívei. Ennyire vonzotta a spiritualitás?

SSz: Rendkívüli érzékenységet mutatott a keleti kultúra és vallási hagyomány, a hinduizmus és buddhizmus iránt. Ugyanakkor megmaradt hívő kereszténynek. Szerette volna magáévá tenni az összes tanítást. Szerintem nagyon sok magánéleti kudarcon, krízisen segíthette át az, hogy ennyire mélyen foglalkoztatta a spiritualizmus.

BL: Tolnay Klári sokoldalúsága és műveltsége abban is megmutatkozott, hogy még műfordításra is vállalkozott, ha kedvére való történetre akadt.

SSz: A Harold és Maude-ot filmen látta Bette Davis amerikai színésznő főszereplésével, és a történet annyira lenyűgözte, hogy szerette volna eljátszani a női főszerepet. Valahogyan megszerezte az eredeti forgatókönyvet és lefordította. Mivel gyakran voltunk egymásnál látogatóban, az egyik alkalommal elhozta hozzánk és megmutatta akkori férjemnek, Szőnyi G. Sándor rendezőnek. Klárika mindenképpen azt szerette volna, ha Saca tévéfilmet készít belőle. Ez nem valósulhatott meg, ezért elvitte a darabot a Madách Színházba azzal, hogy akkor majd ott állítják színpadra. Huszti Péter meg is rendezte a darabot Ádám Ottó igazgató jóváhagyásával. Szerintem ez is fordulópontot jelentett az életében, mert ebben az alakításában nyíltan felvállalta az életkorát annak minden derűjével és szomorúságával együtt.

BL: A televízió és az internet révén Tolnay Klári elérhető közelségébe kerül mindenkinek, de hadd tegyem hozzá, hogy élményszámba ment az is, amikor önt is láthattuk az M5 televíziós csatornán a Vers mindenkinek című sorozatban. Vállal hasonló természetű felkéréseket?

SSz: Örömmel tettem eleget a felkérésnek, hiszen a verseknek köszönhettem a lelki egyensúlyom visszanyerését, amikor súlyos betegségemből lábadoztam. A Vakok és Gyengénlátók hangos könyvtára számára olvastam fel Szabó Lőrinc, Reményik Sándor, Radnóti Miklós, Heltai Jenő, Tóth Árpád összes költeményeit. Az M5 csatorna szerkesztőjétől szabad kezet kaptam a versek kiválasztásához, így kerülhetett sor a kedvenc verseimre (Petőfi Sándor: A csillagos ég, Jövendölés; Reményik Sándor: A szivárvány; Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú; Garay Gábor: Bizalom), illetve az általam nagyra becsült, méltatlanul elfeledett, József Attila-díjas Simonyi Imre Borravaló, Karácsony 1929 és Ne sírjatok című költeményeire. Verset szívesen mondok irodalmi esteken, kiállítások megnyitóin, aki szívesen meghallgatna élőben, ott rám talál.