A flamand szólások és közmondások, melyeket Idősebb Pieter Bruegel 1559-ben híres festményén egy fergeteges népéleti kompozícióban ábrázolt, a magyar nyelvben is csaknem mind előfordulnak ugyanilyen formában, pl. a nagy hal megeszi a kishalat, az árral szemben úszni, fejjel megy a falnak vagy két szék között a pad alatt találja magát. (A festmény itt látható illusztrációként.)

Meglehetősen korán tudatosodott a művészetben, hogy a szólások és közmondások a képes beszéddel tartanak rokonságot. A legkönnyebben akkor jegyezzük meg őket, ha képek formájában jelennek meg előttünk, mert a vizualitás mindig a szöveg előtt jár, könnyebben idéződik fel, hamarabb válik érthetővé bárki számára a bölcsesség, ami a nép ajkán hagyományozódott.

Vannak közmondások, melyeknek nem ismerjük az eredetét: „Maga után húzza az eszét, mint juhász a botját.” De vannak olyanok is, melyeknek tudjuk a forrását, ilyen a Bibliából vett közmondás: „Más szemében meglátja a szálkát, magáéban nem a gerendát.”

Régebben a regényekben is, a hétköznapi társalgásban is gyakran előfordultak, manapság mintha kihalófélben lennének. Nem lenne ugyanis életszerű, ha valaki azt mondaná a reptéri alkalmazottnak becsekkolás közben, hogy „Mást beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik.”

Talán ha értjük is, ritkábban használjuk már a közmondásokat. Napjainkban nem találkozom olyan közmondásokkal („Annyi benned az eredetiség, mint egy fénymásolatban.”) és szólásokkal („A Titanic óta te vagy a legnagyobb roncs.”), melyek hosszabb távon meghonosodnának a hétköznapi társalgásban, ezek inkább múlandó jópofaságok, beszólások. Az interneten számos oldal közöl beszólásgyűjteményeket, különösen kedveltek a focimeccsek és a kocsmák környékén burjánzó „Kevés vagy…” kezdetűek, pl. „Kevés vagy, mint a sivatagban a porszívó. Kevés vagy, mint hullaházban a tömegverekedés.”

Azt tapasztalom, hogy sokan nem is tesznek különbséget szólás és közmondás között, mintha egymás szinonimái lennének. Hiába van mindkettőnek saját definíciója, ezek a meghatározások is elhomályosulnak, feledésbe merülnek, holott ezek teljesen különálló formák, sosem fedik egymást.

Éppen a napokban kérdezte egyik ismerősöm, hogy mégis hogyan különböztesse meg őket egymástól. Erre azt válaszoltam, hogy a képes beszéd segítségével. A közmondás mindig egy kifejtettmetafora, egy kerek, befejezettközlés, tanulság, tanításnak szánt bölcsesség, akár ismert a szerzője, akár nem. Önállóan is megáll a lábán. Az irodalom is számos egyedi közmondást alkot: „Aki azt hiszi, hogy a napfény boldogít, sosem táncolt az esőben.” „A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.” (Jack Kerouac: Úton) „Élni annyi, mint röhögni a halálon, és belehalni a röhögésbe.” (Boris Vian)

A szólás pedig egy megkezdett gondolatmenet, állandósult szókapcsolat, beszédfordulat, tehát kontextusfüggő, valójában a hasonlat értelmezési képlete szerint működik, pl. egy életre megtanulta a leckét – önmagában nem tudjuk meg, hogy kiről vagy miről van szó, csak akkor, ha kifejtik.

Az angol nyelvben a proverbiumok közmondást jelentenek (vannak azonban köztük olyan állandósult szókapcsolatok is, melyeket a magyarban a szólások vagy vonzatok körébe sorolunk): „A rolling stone gathers no moss”, magyarul is közmondásnak számítana: „Gördülő kövön nem nő moha.” Átvitt értelemben azt jelenti, hogy „A vándorló ember nem gyűjt vagyont.”A nagy hal pedig minden nyelvben megeszi a kis halat: „Big fish eat little fish.”

Az embernek kedve támad gyűjtögetni a mazsolákat a médiából, hogy mennyire pontatlanul, igénytelenül használják a szólásokat. A legjellemzőbb az, amikor két szólást egybecsúsztatnak. Az újságban azt olvasom, hogy „az isten kincséért se melegítsük fel újra a mirelitspenótot”. Elég lenne az istenért se, vagy helyette: a világ minden kincséért se.

A másik bulvárlapban azt nyilatkozta az egyik celeb, hogy új kapcsolata „nem lesz kárászéletű”. Rémlik, hogy vízhez köthető mindkét állat, de már kevesen tudják, hogy a kérész az tiszavirág, tehát helyesen azt mondhatta volna a hűséges fiatalember, hogy új kapcsolata nem lesz tiszavirág-életű.

A vitaműsorban elhangzik, hogy „Keressük meg, hol van a kutya elásva!” Valóban van egy szólásunk, ami éppen állandó szóösszetétele miatt csakis „Itt van a kutya elásva!” lehet, jelentése: ez itt a bökkenő. Kutyatetemet kereshetünk, de ettől a probléma nem oldódik meg. Egy óra sem telik el, amikor ugyanezen a csatornán azt hallom, hogy valaki „Maga alatt ássa a fát.” Alig hiszem, hogy ehhez bármi magyarázatot kellene fűznöm. De még ezt is lehetett fokozni azzal, hogy „Az ámokfutó gyilkos elindult vérfürdőt venni.” Ugyanebből a híradóból való ez is: „A környező erdőkből hozzák be a fákat a menekültek a táborba, és azzal fűtenek.” Fanyűvőnek kell bizony ahhoz lenni, hogy valaki ezt cselekedje.

„Ha köpni-nyelni nem tud, feloldja a…”, hallom naponta többször a köptető reklámszövegét. Ahhoz, hogy szójáték legyen, nem elég szellemes. Marad számomra a szólás eredeti jelentése: valóban ámulok és bámulok, amikor hallom.

Kontra Ferenc