Borbély László írása Temesi Ferenc 49/49című regényéről

Jól tette a kiadó, hogy Temesi Ferenc Kossuth-díjas író új regényét, a 49/49-et megelőzően újból megjelentette a mai napig egyedi és megismételhetetlen Port is. Már Papp Rita találékony borítóterve is kiált azért, hogy az új Temesi-prózát kóstolgató olvasó az író szótárformában írott nagyepikáját is keze ügyében tartsa. Egyébként, ha már a borító ennyire ötletes, nézzük csak meg, mit találunk a Porban a nagylemez címszó alatt: „Ez itt egy nagylemez fényképe. Méghozzá az 1967-es év legjobb beatlemezéé. Az benne a jó, hogy minden szám jó rajta. Az benne a rossz, hogy a mikrobarázdák idővel elkopnak, hogy a rátelepedett portól hallhatatlanná válik az üzenet.”

A hagyományosan elmesélt történet egy se ifjan, se idősen tartósan beteljesülni képtelen szerelemről szól. Az 1949-es születésű Márk és Ilona a Porlódon (tehát Szegeden) kezdődő diákszerelem után négy évtizedig nem is hallanak egymásról. De az időközben Norvégiában élő, megözvegyült, még mindig csinos és rokonszenves nő és az Alföldet a szépirodalom és Budapest kedvéért elhagyó, idősen „tengődő” férfi élete a kezdeti bátortalan, internetes levélváltásokat követő újbóli találkozással mégis egybeolvad.

A regényszerkezet újfent összetett, akárcsak korábban a Híd vagy a Pest esetében, de ennek mesteri mivoltára Temesi teremtőszelleme a garancia. Cselekményszálból is több van. A legolvasmányosabb alighanem az, amikor egyes szám első személyben hallatja hangját az elbeszélő. Néhol egészen rövid, adomaszerű terjedelemben, másutt a ködlovagokra jellemző tárcaírói hangvételben, illetve a védjegynek tekinthető Temesi-dialógban teremt összhangot az objektív történelmi idő (1967–1968) és a regényben objektívvé váló cselekményidő (2010–12) között.

Az olvasó egyenes és őszinte prózát kap a pénzéért. Ahogy ennek a két tipikusan magyar sorsnak a „love story”-ja magával sodorja, egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem is olvas. – Az elbeszélő ott terem a közelében, mintha egy éttermi asztalnál lazán helyet foglalva vagy egy piaci kifőzde pultjára könyökölve mesélne. Mert csak ilyesféle miliőben léphet elénk ember voltában néhány bekezdés vagy könyvoldal erejéig a Temesi kedvéért visszatérő Gion Nándor, Boncz Géza, Ördögh Szilveszter, Körmendi János, Császár István, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán és még sokan mások.

Az elbeszélő hang mellett szólni kell a nyelvi leleményekről is, a teljesség igénye nélkül: testészet (szeretkezés), komancsok (kommunisták), szocbúcsú (békefesztivál), sűrített kádári igazság (gumibotozás), tervtől tervig tántorgó szochaza…

Közben persze dübörög a beatzene meg a rock and roll: Shadows, John Lennon, Procol Harum, Chubby Checker, Chuck Berry, Traveling Wilburys, Roy Orbinson, Rolling Stones.

Időnként kikacsint hősei mögül az elbeszélő, s ilyeneket fűz hozzá a meséhez: „Egy férfi olyan öreg, mint a nő, akit érez. Ha azt mondják, jól nézel ki – ez az öregség legbiztosabb jele. A korodhoz képest nézel ki valahogy. Pedig az öregség nem is olyan rossz, ha tekintetbe vesszük az alternatíváját.”

A Temesi-életmű visszatérő motívumaiként idéztetnek meg a sakkjátszmák, (amelyeknek jelentősége a rendszerváltás után előkerülő több száz oldalas besúgói jelentések tekintetében egészen más hangsúlyt kap), a Bardo Tödol, a Tibeti halottaskönyv (a címben szereplő 49 a buddhista Bardo köztes létének is a száma). Emellett szövegtestben ragyog a tragikus körülmények között elhunyt Kati. Az ifjúkori, a legnagyobb szerelem.

„Bármelyik művet kezdi el valaki olvasni, szinte elkerülhetetlenül szembesül az önéletrajzi jelleggel. Ez Temesi Ferenc írásainak legállandóbb sajátossága. Azonban ennek többféle megnyilvánulási formája van. Hol önéletrajzként egyes szám első személyű a szöveg előadása, hol alakmásokat teremt, s azok sorsába építi be sajátját, hol játszik a tárgyiassággal és a vallomásossággal, hol pedig keveri a tényeket és a fikciót. Olykor ugyanazt a történést egy másik műben másként írja meg.” – Legyen az olvasó recenzens, kritikus vagy hű betűbarát, minden bizonnyal egyetért Vasy Gézával, aki a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent Temesi-monográfiát megalkotta az amúgy hiánypótló Közelképek írókról sorozatban. A szintén keménytáblás életműösszegzés hátlapjára pillantva az alábbi idézetet olvashatjuk:

„Egy lemezzel tért vissza. Azt akarom, hogy meghallgasd, mondta. Ketten voltunk a társalgóban. Te nem vagy éhes?, kérdeztem.

Most nem.

Mit teszel fel, kérdeztem rosszat sejtve. Csak nem Bartókot?

Hát nem is a Beatlest!, Kati hátat fordított a lemezjátszónak, és ünnepélyesen bemondta a címet. »Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára.« Opus 106. Amikor vége volt a darabnak megkérdezte tőlem:

Most mi bajod?

Ha ilyet hallok, mindig eszembe jut, hogy nem vagyok tenger, mondtam.”

Mindegy, hogy a 49/49 borítóján ábrázolt bakelit a regénybeli Márk tulajdonát képezi, vagyis Temesi Ferenc a birtokosa. A lényeg, hogy a számok változatlanul nagyon jók rajta. Mert azon túl, hogy számok: ihletett, tehát hiteles szerzemények.

(Scolar Kiadó, 2018)