Lőcsén valamikor a kétezres évek derekán jártam először. A látogatás néhány óráig tartott csupán, ráadásul ama néhány óra legjavát is a főtér szomszédságában álló szálloda konferenciatermében, aztán kávézójában töltöttem – először a visegrádi országok kulturális minisztereinek sajtótájékoztatóján jegyzeteltem, később meg telefonon diktáltam a kolleginának, aki a vonal túlvégén, a budapesti szerkesztőségben gépelte a találkozóról szóló tudósításomat. Arra már nem emlékszem, miben egyeztek meg a visegrádi négyek kultúrpolitikusai, de arra igen, hogy mielőtt a minisztérium által bérelt minibusz hazaindult volna az újságíró-különítménnyel, azért volt alkalmam egy gyors sétára Lőcse óvárosában, ami elég volt ahhoz, hogy eldöntsem: ide majd vissza kell jönnöm.

A visszatérés ezen a nyáron érkezett el, júliusban, amikor állandósult a harmincöt fok feletti hőség. Ilyenkor az ember – főképp, ha lengyel menyecskét választott élete párjául, és főképp, ha én vagyok az az ember – vagy Skandinávia felé veszi az irányt, vagy pedig egyéb, költségkímélőbb megoldásokon töri a fejét. S mivel akkorra már egy Bornholmon töltött hétnek köszönhetően magunk mögött tudtuk az idei évre tervezett északjárást, és egyébként is terveztünk egy ózdi családlátogatást, kapóra jött az alkalom, hogy a dobsinai jégbarlangban tegyük hidegre magunkat. A Szlovák Paradicsomig úgyis csak bő órányit kell autózni a szülővárosomtól, indokoltam úticél-választásomat asszonyomnak.

Onnan Lőcséig furikázni pedig már csak sétagalopp, tettem hozzá magamban.

Dobsinán dübörgött a csúcsszezon. Szlovák, magyar, lengyel, héber, német nyelvkavalkád, negyedóránként induló barlangtúrák, különféle nyelveken kínált idegenvezetéssel – magyarul is –, és turisták százai. De a jégbarlang megéri a tülekedést, és nem csak a szürreális élmény miatt, ahogyan a fagyos levegő megcsapja a látogató arcát, amint leereszkedik a katlanba, amelynek a mélyén a legnagyobb nyári kánikulában is hófoltok között kínálja magát a barlang bejárata. Azért is érdemes ide visszajárni, mert a csepkőbarlangokkal ellentétben itt évről évre változik a látvány – legalábbis a legmelegebb mikroklímájú termekben minden esztendőben új formákat alkot a tavaszi hóolvadást követően a járatokba ömlő, ott aztán jéggé szilárduló víz. Jégvarázs, évenkénti folytatásokkal.

Bő órával később megérkezni Lőcsére olyan volt, akár egy időutazás. Na nem vissza a kétezres évek elejére, amikor újságíróként jártam ott, hanem sokkal távolabbi időkbe. A ragyogóan feljújított óváros olyan volt, mintha valaki a XXI. századba teleportálta volna a középkort – olyan anakronisztikus elemektől eltekintve persze, mint hogy a városfal közvetlen szomszédságában is lehetett parkolni, ráadásul ingyen.

De nem egyperces bédekkert akartam írni, amikor úgy döntöttem: tárcába gyömöszölöm Lőcsét. Ezért itt most nem fogok bővebben értekezni az óvárosi sikátorokról, a középkori házak belső udvarában megbúvó kávézókról, és arról sem, hogy a városi múzeumban a szlovák tárlatvezető első mondata a nagy magyar regényírót, Jókai Mórt és A lőcsei fehér asszonyt emlegette. Lőcsei Pál mester késő gótikus, már-már elevennek tűnő szoborcsodáit sem fogom bővebben méltatni, és fő művét, a Szent Jakab-templom oltárát, a világ legmagasabb faoltárát sem magasztalom ezúttal, és arról sem zengek tirádákat, milyen felautózni a két jármű számára túl szűk szerpentin kacskaringóin a Mária-hegyre, és milyen érzés a tatárjárás után emelt búcsújáró kegyhely bejáratától lenézni a városra. Inkább azt tanácsolom a kedves olvasónak: ha teheti, utazzon oda, és nézze meg magának mindezt. A valósággal úgysem kelhet sikeresen birokra semmiféle útleírás.

Hanem a Pál mester háza melletti fagyizó! Amiatt lett muszáj Lőcsét megírnom. Történt ugyanis, hogy miután betessékelt a bűnösök megbüntetésének ügyét a középkor óta szolgáló szégyenketrecbe, és készített rólam néhány mókás fotót, kedvesem erősen ráéhezett a fagylaltra. Úgy sejlett, a fafaragó mester emlékének szentelt múzeum szomszédságában mintha láttam volna egy fagylaltospultot, úgyhogy arrafelé vettük az irányt. Kértem asszonyomnak két gombócot. Az öteurós bankjegyből visszajáró négy eurót a fagylaltárus srác egy kérdéssel kísérte.

Honnan valók vagytok?

Ő lengyel, én meg magyar, feleltem.

A srác eleresztett egy hangos dzień dobry-t kedvesem felé, aztán megdícsért, milyen jól beszélek szlovákul.

Csehországban élünk, és a cseh alapján szlovákul is könnyű boldogulni, ha valaki figyel a különbségekre, válaszoltam, aztán – lévén, hogy az addig elhangzottakból kiéreztem valami ismerősnek tűnő akcentust – megkérdeztem: és te honnan való vagy?

Macedóniából, hangzott a felelet.

Akkor szerbül is folytathatjuk, biztosan beszéled, váltottam nyelvet.

Persze, mint mindenki a volt Jugoszláviában, válaszolt, aztán kifaggatott, hogyan és mikor tanultam meg hajdani déli szomszédunk lingua francáját.

Közben eszembe jutott, hogy a fagylalt szerbül sladoled, azaz – tükörfordításban – édesjég. És hogy mennyire jó néhány szót kiejteni – igen, a szlovák zmrzlinát is, amivel elboldogulni a magyar anyanyelvűeknek majdnem akkora sikerélmény, mint kimondani azt, hogy vlk zmrzl, prst zvlhl. A sladoled másért jó – önfeledt gyermekkori örömök, szép emlékű kirándulások emléke, régenvolt nagyszülők hangja visszhangzik benne.

Úgyhogy kértem magamnak is két gombóc édesjeget.

Te tényleg beszélsz szerbül, mondta a fagylaltos srác, miközben átnyújtotta a tölcsért. Ötven cent lesz.

Miközben átadtam neki a pénzérmét, arra gondoltam: van-e európaibb pillanat annál, mint amikor Csehországban élő magyarként, lengyel kedvesemmel fagylaltot veszek egy hajdan német városban, Szlovákiában, és féláras kedvezményt kapok a macedón fagylaltárustól azért, mert beszélek szerbül.

És még politikusok sem kellettek hozzá!

Haklik Norbert