IX

Ilona előképe egy vörösesszőke, harminc körüli nő volt a villamoson. A rúzs még vastagította is érzéki ajkát. Örültem, ha véletlenül mellette állhattam. Mint a barna éjfél, szeme pillantása. A bal füle alatt egy kis szívre hasonlító anyajegy. Mély, ismeretlen illatú parfümöt használt. Előbb szállt föl, a rókusi templomnál, és később szállt le, mint én. Tudomást se vett a hórihorgas kamaszról. Festette magát, és reggelire megevett volna. Egyszer a késést kockáztatva nem szálltam le a gimnázium előtt, hogy megtudjam, hova megy. De nem mertem követni. Eltűnt egy mellékutcában. A villamos a pályaudvarnál fordult, és visszafelé is megállt a Hősök Kapujánál. Leszálltam, és sietve föltettem a gimnáziumi egyensapkát. Mindenki szégyellte a diáksapkát, pedig ez semmiség volt az ipari tanulók egyenruhájához képest.

A másik nő, akiért rajongtam, csak a mozivásznon és képeslapok fotóin volt látható. Okos, dióbarna szeme nem tudta felülmúlni bikiniszaggató dudáit. Raquel Welch az Egy millió évvel Krisztus előttben az ősasszonyt tépett bőrbikiniben domborította. Képeire kamaszok százmilliói szabadultak meg az elnyomástól. Mit tudtam én, hogy két gyereket szült, és minden férje megcsalta, és tíz évvel idősebb nálam. Ő volt a fel nem robbant szexbomba a mohó férfitekintetek számára. El tudta hitetni, hogy megközelíthető, anélkül, hogy közönséges lett volna. Volt B. B. (Brigitte Bardot), C. C. (Claudia Cardinale), de bántam is én. Kitartottam Ilona mellei mellett.

Nem véletlenül féltette tőlem az anyja a lányát. Az apja is csak addig tűrt, amíg a matektanárnőm, aki kifejezett női szépség, jó lábú, magas teremtés volt, meg nem mondta neki:

A lányod egy Márk nevű fiúval jár kézen fogva!

És ki az a fiú?

Az óráimon ír, de hagyom, mert különben jeles rendű. Néha megengedem neki, hogy a nagyszünetben fölolvasson belőle.

És mit ír?

Inkább hogyan. Jól. De hát egy nyakigláb kamasz, akármi lehet még belőle.

Egyetlen egyszer vetett rám pillantást Ill apja, aki kicsit nagyothallott, ezért a szobájában üvöltött a Szabad Európa rádió.

Beléptem, bemutatkoztam.

Az ágyon feküdt a professzor úr. Fölnézett egy könyvből, rám pillantott, morgott valamit, aztán visszatemetkezett a könyvbe.

Még álltam ott egy hosszú percig talán, míg rá nem jöttem, hogy ennyi volt az ismerkedés.

Hogy hogy nem, ezután mégiscsak a szocművészet felosztása szerinti „tűrt” kategóriába kerültem nála. Még szerencse, hogy Ill „támogatott”. De erősen ám.

A biológiai önkívületnek, amit röviden fiatalságnak hívnak, abban a korszakában voltunk, amikor a szerelem úgy belobban a testi vágytól, mint a korán jött nyár.

Együtt néztük meg A király halódikcímű Ionesco-abszurdot. 1962-ben írta, a tizennyolcadik darabja volt. Annyi színműve bukott meg, hogy ez már maga volt a siker. Az öreg azt hitte, a végét járja, pedig még három évtizedet adott neki az Úr. Így volt módja táviratban gratulálni honfitársának, a román komancsok Vezérének (Conducator) a szocialista elnöki jogar feltalálásának alkalmából. Jellemző Csahosra, hogy komolyan vette a gratulációt, és leközöltette a párt lapjában, aScinteában.

A darabot a diákszínjátszók adták elő 66-ban az Auditorium Maximumban, a meredeken emelkedő padsorok előtti térben. Úgy kellett belógnunk. De megérte.

A könnyeim a porba potyognak, A nappal felszárítja, az éj már nem találja, És érzem, hogy most egyenest szívembe fú a szél, fordítottam gyorsan Illnek.

For myself my tears just fall into dust.

Day will dry them and night will find they are lost,

Now I find that time is blowing tide into my heart.

Let the rain fall, for we are apart, How I’m sad…

A szakítás szomorúsága, mondtam Illnek, de ő csak annyit felelt:

Nem kell mindent lefordítani.

Elbűvölte az előadás és az egyetemisták színészi játéka.

A darab, ha jól csal az emlékezetem, kétrészes volt. Az első jelenetben I. Berenger király megtudja orvosától, hogy életéből csak pár óra van hátra – amíg a darab tart. Birodalma is beteg: nem kél föl többet benne a nap. Szárazság, éhínség, áradások és földrengések. Vesztett háború, szegénység. A második részben Berenger-Kádár király rájön, hogy ő tette tönkre az országot, és feleségeivel és udvartartásával önként elhúz a vérbe.

Eléggé meglepett a befejezés, ilyesmit a koros komancsoktól, tudtuk, nem várhatunk. Örökre be akarták betonozni magukat.

Hogy engednek bemutatni ilyen darabot?, súgta Ill, és megpuszilta a fülemet.

Rejtély. Ez a szív egy nagy titok. Mondtam. Betiltották még azon az estén. Mi az egyetlen előadást láttuk.

A végén egy krisztus-szakállas fiatalember is meghajolt, Paál Isti volt, a rendező. Nem tudtam még, hogy színésze, dramaturgja leszek pár év múlva. Nem tudtam, hogy a barátja, az egyetemi színpad szürke eminenciása épp a sitten penészedik egy több párti alkotmányvázlat miatt. Mit tudtam én? Hogy jó Ill-lel lenni.

Másnap, amikor a heverőn ismét megtanultam, meddig mehet el egy úrifiú egy úrilánynál, Ill felült.

Szeretsz te engem?, kérdezte.

Gyermekkori mondókával válaszoltam:

Szeretlek, imádlak / megeszlek, kihánylak.

Elkezdtünk kergetőzni a zongora körül.

Aztán Ill lehuppant a zongoraszékre, fölhajtotta a fedelét, várt egy kicsit, és a futástól kipirultan, elkezdte játszani a Medvetáncot.

Na? Mondta aztán diadallal. Van olyan hang, amit három ujjal kell leütni. Megpördült a széken, és a szemembe nézett:

Én szerelmes vagyok Bartókba.

Szavam se volt. Bartók itthon a „tűrt” kategóriába került. Engem csak az lepett meg, ahogy Ill ezt kimondta.

Különben Ionescóval egy évtized múlva egy házban laktam két hétig Párizs 16. kerületében – inkább gazdag, mint bohém környéken.

Fiam született, megvolt a túsz: így kiutazásom már nem sértett közérdeket. Kamaszkorom egyik bálványához nem csöngettem be végül. Pedig akkor folyékonyan beszéltem franciául, ha nem is úgy, mint B. B.

(Scolar, 2018)