Nem láttam, hogyan tűnt el a folyó, fél éve nem is jártam Újvidéken, de annyi híradásban olvastam róla, hogy ilyent nem látott még a város, 1909 óta nem volt ilyen alacsony a Duna vízszintje. Nem is tudom, hogyan és hol mérik, mert amit láttam, az egy marsbéli táj volt, és jócskán be kellett gyalogolni, mire egyáltalán a kisebb árkok, pocsolyák és öblök között eljutottam a patakhoz, aminek belátható távolságban igencsak ingadozott a kiterjedése, a sodrása és a szélessége.

Ott bóklászott az egész város, fényképeztek, babakocsit toltak a híd lábai alatt, gyerekcsapatok szaladgáltak. Állítólag feltűntek fémkeresővel is néhányan, de azok csak a kanyaron túl lehettek, ahol nem csípik őket nyakon, mert nem legális. Holott mindenkiben él még a kíváncsiság, a kincskereső szellem, mindenki szeretne még egyszer gyerek lenni, és aranyat találni egy kiszáradt folyó medrében.

Hazamentem, hogy először is rendet tegyek a polcomon. Vannak már könyvek, melyekre nem is emlékeztem. Közben bekapcsoltam a rádiót, ha nem szólna valami, inkább aludnék egyet. Még el sem kezdtem a pakolást, amikor megütötte a fülemet, hogy a folyómederben kutató kíváncsi kamaszok egy személygépkocsira bukkantak, egészen pontosan valamelyik sarka állt ki a megszilárdult iszapból.

Gondoltam is magamban, amennyi borzalom történt ebben a városban, csak a képzelet szabhat határt, mit nem találhatnak abban a mederben. A kereskedelmi csatorna rutinosan tette a dolgát, a déli hírek után kezdődött a nemzetközi toplista, aztán az időjárás-jelentés, főbb hírek, mi újság az utakon. Olyan igazi kamionsofőröknek és takarítónőknek való csatorna.

Egy óra múlva a markoló kiemelte az autót a mederből. Az időről és a folyóról majdnem kiesett a kezemből. Olyan serényen raktam sorba a könyveket, hogy jól látható volt végre a gerincük. Műfajok szerint. Aztán minden második nóta után beszámoltak a fejleményekről. Az érdeklődés fenntartása a médiában is, az irodalomban is fontos, fokozatosan adagolták az információkat, más kérdés, hogy az író általában tudja, hogyan fejezze be a történetét, de amikor az élet írja, akkor teljesen kiszámíthatatlan a vége. Egy óra telt el, és azon töprengtem, mikor tudom meg végre, milyen márkájú volt a kocsi, mit találtak benne, mikor és miért került a Dunába, honnan hova sodorta a víz.

Nyugtattam magam, hogy holnap úgyis tele lesz ezzel minden hírforrás, és majd egyben elolvasom az egész történetet.

Csakhogy én úgy éreztem magam, mint aki mozijegyet váltott, és joggal várja el, hogy a film végére kiderüljön, ki a gyilkos.

Megint csak az útviszonyokról esik szó, meg arról, hogy mérik a sebességet a városból kivezető utakon. Közben eleredt kint az eső, és leálltak a munkálatokkal a folyómederben.

Micsoda? A helyszínelők nem vittek sátrat? Most megsemmisülnek a nyomok meg a sok DNS.

Egy óra múlva végre megszólaltatnak egy szakembert, aki elmondja, hogy az agyag kitűnően konzervál. Tehát még az autó műbőr ülései is viszonylag épségben megmaradtak. Minden egyebet azonban kimosott a víz. Ám a csomagtartója csodával határos módon zárva maradt, be is rozsdásodott körben az egész, tehát arra még kíváncsiak, mi lehet benne.

Már hogyne lennének kíváncsiak? Ezek a puccos kommandósok nem tudnak kipattintani egy csomagtartót? A tej is megalszik a szájukban! És ha tele van kézigránáttal?

Megtudom közben, hogy az angol toplistát Lady Gaga & Bradley Cooper Shallow című dala vezeti. Nem is tudtam, hogy tud énekelni. Saját filmjének betétdala. Jól van, talán megnézem, de most nem erre vagyok kíváncsi. Mi lehet abban az átkozott csomagtartóban? Ha közölnék végre, hol ásták ki azt a rohadt roncsot, fognám magam és odamennék.

Már az alsó polcnál tartok, kint besötétedett. A folyón át a fák közé mintha a kezemhez tapadt volna, nem bírom elengedni, a védőborítója a tenyeremhez ragadt: a csomagtartóban csontokat találtak.

Mi? A láncfűrészes gyilkos kocsiját találták meg? Ő pedig kiúszott? Ugyan melyik rádióhallgatónak nem mozgatja meg a fantáziáját, hogy vajon kit gyömöszöltek abba a csomagtartóba élve vagy holtan. És főleg, hogy kinek a csontjait találták meg.

Ennyi időt még sosem töltöttem ezen a falnyi vastraverzen, más el sem bírná a könyvek súlyát, csak lógtam a szeren, mint az artista, mert mindig találtam egy újabb könyvet, ami nem illett oda, és máshol volt a helye. Egy idő után már gépiesen rakodik az ember, meg sem jegyzi sem a szerzőt, sem a címet, csak tudat alatt rakja a helyére, mert ott talán még rend van… Miért nem telefonálnak? Miért nem robbantják szét a hívásokkal a vonalakat? Izzani kéne mindennek. Nem slágereket játszani!

Robin Schulz dalát már simán lekeverték. A rendőrség szóvivője a nagy érdeklődés nyomására este hétkor közölte, hogy nincs szükség további vizsgálatokra, mert nem emberi csontokról van szó. Végre kinyögte: egy feldarabolt sertés csontjaira bukkantak a csomagtartóban.

Szegény ember. Disznót vágott, és vitte haza, aztán baleset történhetett, mert a folyóba zuhant. Talán sokat ittak közben. Vajon túlélte? Csak a sertés a biztos pont. Most már jöhet a folyó, és jótékonyan eltakar újra mindent, ne borzolja fel többé a kedélyeket, mi maradt odalent.