Bene Zoltán legújabb, Áramszünet című regényét októberben vehetik kezükbe az olvasók. A megjelenés kapcsán Hegedűs Réka beszélgetett a szegedi íróval.

Hegedűs Réka: Az írás mellett a kulturális élet több területén tevékenykedsz: irodalmi programokat szervezel, ezen kívül újságírással és szerkesztéssel is foglalkozol, televíziós műsorokat készítesz és az aktuális tanévtől már egyetemen is tanítasz. Ilyen pörgős életforma mellett hogyan tudsz elmélyedni az írásban? Mikor van időd leülni az íróasztalhoz és csak a készülő művedre koncentrálni?

Bene Zoltán: Ottlik Géza írja valahol, hogy az író a létezés-szakmában dolgozik. Akkor is dolgozik, amikor éppen nem ír, hiszen akkor is figyeli, érzékeli a körülötte lévő világot. Nekem sosem ment az, hogy előre megtervezzem: addig fel sem állok a székből, amíg nincs meg a napi, mondjuk, 1000 sor. Van, hogy két napig folyamatosan írok, de az is előfordul, hogy hetekig nem foglalkozom vele. Az igazi munka egyébként sem az írás. Írni, kis túlzással, mindenki tud. Szerkeszteni, húzni a saját szövegedet, az sokkal nehezebb, macerásabb.

HR: Szerkezetét tekintve miben tér el az Áramszünet az előző megjelent művedtől, Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című betyárpikareszktől? Más alkotói folyamatot igényelt a két munka?

BZ: A betyárpikareszk lazán összefűzött történeteket tartalmaz. Az Áramszünet fő cselekményszála, az antiutópia, kronologikus, lineáris narratívát követ, amelyet meg-megtörnek a ’80-as, ’90-es és 2000-es éveket földolgozó cselekménysorok. A múltban játszódó sík – akárcsak a Rózsasándor kalandjaiban – kis, különálló történetekből, mozaikszerűen épül föl. A mozaikok persze össze-összeérnek, s mivel a főszereplő és az elbeszélő is ugyanaz, a síkok is találkoznak. De tény, hogy egészen más fragmentált történetet írni, mint lineárisan elmesélni valamit…

HR: Az Áramszünet alapfelvetése, hogy minden elektromos eszköz végérvényesen tönkremegy, ezáltal eluralkodik a káosz… Mennyire magától adódó ez a téma napjainkban? Megtörténhet ez a közeljövőben?

BZ: A közeli jövőben nem gondolnám. Az asztrofizikusok szerint pár százezer, vagy inkább millió év múlva azonban bekövetkezhetnek akkora napkitörések, amik által érhetik olyan eletromágneses impulzusok a Földet, amelyek nemcsak kisütik az elektromosságot, hanem végérvényesen tönkre is teszik az összes eszközt. Nem arról van tehát szó, hogy lemerülnek az akksik, de majd feltöltjük és újraindítjuk a dolgokat, hanem teljes mértékben megszűnik az áram és minden, amit működtet, használhatatlanná válik. Egy ilyen esemény azért járhat katasztrofális következményekkel, mert ma már kizárólag a magasan fejlett technika tartja össze a nyugati civilizációt.

HR: Működhet társadalom elektromosság nélkül? A magasan fejlett technika hogyan hat a közösségekre? Egyáltalán, ha közösségekről beszélünk, ugyanazt értjük alatta, amit egykor az őseink?

BZ: Működhet, hiszen évezredeken keresztül működött is. Napjainkban azonban a társadalmat működtető szervező erő, a kohézió nem más, mint maga a technológia. Az évezredes képlet – amely szerint az egyén be van ágyazva egy csoportba, ami jó esetben a család, a családok pedig olyan organikus közösségekben léteznek, amelyben mindenki ismer mindenkit, ha máshogy nem is, minimum látásból – mára megszűnt. Ebben a képletben az állam és a társadalom rettentően messze van az egyéntől és a közösségektől, hiszen az ember életére leginkább azok vannak hatással, akikkel napi szinten érintkezik. A közösségek a reneszánsz korban kezdtek el erodálódni, az ipari forradalom és a felvilágosodás kora óta pedig rohamosan hanyatlottak. Míg végérvényesen meg nem szűntek…

HR: Ha napjainkban léteznek még közösségek egyáltalán, mi az, ami miatt mégsem olyanok, mint a hajdaniak?

BZ: Napjainkban is léteznek kvázi közösségek, de egy dolog hiányzik belőlük, ami régen még magától értetődő volt: az egymásrautaltság. Ez a nyugati civilizációban már igazi szitokszónak számít, mindenki selfmade man, mindenki maga intézi a dolgait, senki sincs rászorulva a másikra. Ez azért probléma, mert így nem alakulnak ki azok a mechanizmusok, kapcsolódási pontok, amelyek szükségesek ahhoz, hogy közösen képesek legyünk problémákat megoldani. A problémáinkat vagy egyedül oldjuk meg, vagy az állam segítségével. Az állam részint már a társadalom helyét is átvette. Az idősekről, a betegekről, a gyerekekről jellemzően nem a közösség, nem a család, hanem az állam által fenntartott intézmények gondoskodnak… S ha megszűnik az összetartó erő, ha kilopják a maltert a házból, és az ebben az esetben nem más, mint az elektromosság, akkor megszűnik minden. Nincs, aki fenntartsa a rendet, túl sokan vagyunk, túl szerteágazóan létezünk, nincs fogalmunk egymásról, tele vagyunk frusztrációval…

HR: S mi a helyzet a kommunikációval? Képesek vagyunk még a bármely közvetítő technikát nélkülöző, személyes beszélgetésekre?

BZ: Egyéni szinten sokan igen, sokan nem. Társadalmi szinten egyáltalán nem. Az elektromosság az, ami működteti és fenntartja azokat a folyamatokat, rendszereket, amik nélkül a társadalmunk nem képes működni. Ha nincs áram, összeomlanak ezek a rendszerek, és nincs helyettük más.

HR: Csupa elgondolkodtató téma, amelyet az Áramszünet kapcsán tisztázni lehet és kell. De visszatérve a történetre, a cselekmény kiindulópontját 2030 márciusára időzítetted. Ennek a dátumnak van valamilyen szimbolikus jelentősége?

BZ: Ez a dátum a főszereplő miatt fontos, aki 1970-ben születik, így az Áramszünet kezdetén 60 éves. Ahhoz, hogy a fő cselekményszál idején még cselekvőképes és aktív lehessen, nem játszódhatnak ennél sokkal később az események. Másfelől pedig ahhoz, hogy az ezredfordulót közvetlenül megelőző, illetve utána következő évtizedeket is be tudjam mutatni, ahhoz szükséges megszületnie 1970 körül.

HR: Hiszen, párhuzamosan a fő cselekményszállal, amely a jövőben játszódik, a főszereplő múltja is megelevenedik…

BZ: Igaz ugyan, hogy a regényben egy technikai katasztrófa eredményezi a társadalom és a civilizáció összeomlását, azonban én azt gondolom, a civilizációnk már jó ideje belépett az utolsó stádiumba. Tizenhét esztendeje, az első regényem megjelenésekor is ezt gondoltam, bizonyos értelemben az is egy „válságregény”. Az Áramszünetben pedig ahhoz, hogy a hanyatlás folyamata bemutatható legyen, szükség volt az előzmények ábrázolására is.

HR: A cselekmény Szegeden és környékén játszódik, miért éppen ezt a helyszínt választottad?

BZ: A jelen, azaz a regénybeli múlt cselekményszála úgy 90-95 százalékban Szegeden játszódik, és a jövőbeli események, tehát a regénybeli jelen szintén ebben a térségben, bár nem elsősorban Szegeden, de a Dél-Alföldön. Ennek egyszerű oka van: sose árt, ha az ember ismeri, amiről ír, nekem pedig Szeged a természetes közegem.

HR: Létezik feloldás a regényben? Hogyan látod, van megoldás a nyugati civilizáció alapvető problémáira?

BZ: Az ember próbálja fenntartani a reményt, ennek megfelelően a regénynek van egy közösségi értelemben pozitívnak tekinthető lezárása, a helyzetnek megoldása. A nyugati civilizáció esetében viszont ez nem olyan egyszerű, mint a fikcióban. Komoly paradigmaváltásra lenne szükség ahhoz, hogy tovább tudjon létezni. A regényben ezt a paradigmaváltást egy durva katasztrófa eredményezi. Csak remélni tudom, hogy a valóságban katasztrófa nélkül is menni fog. Ha azonban reálisan tekintek a dolgokra, erre nem sok esélyt látok…