Szemelvények Végh Attila verseskötetéből

Múltkor

Múltkor a metrón láttam az arcod, pedig nem voltál ott.
Tudtam, hogy nem, mégis megálltam, abban a hitben.
Hát ilyen a metró, szétvisz az alagútban egy álmot.
Ott, a föld alatt talán szeret, aki itt nem.
Tükröződés voltál, illanó reflex játszott a plexin.
Átmásoltad a hiányod, ámuljak, hülye élő.
Föl a mozgólépcsőn unott képet vágtam, ez terepszín.
Ne lássák, hogy üzentek nekem ennyire mélyről.
Nem gondolok rád – utána egész nap erre gondoltam.
„Forget my fate” – énekeltem, megidézve Didót.
Közértbe mentem, otthon vacsorát főztem, ettem. Gyorsan
elaludtam, de ereimben már plexi folyt.

Mit unok

Az egyformaságot.
A két politikai oldalt.
A szentháromságot.
A Négy évszakot.
Az Ötödik szimfóniát.
A hatalmat.
A hétvégét.
Ha nekem nyolc.
A Kilencedik kaput.
A Tízparancsolatot.
A tizenegyesrúgásokat.

Után

Előbb elhagynak a számok.
Egyetlenegyszer utánuk nézek.
Átélt, felejtett, megszült, átszitált sok:
már értem az egészet.

Később elfogy majd a nézés.
Nagy, felhős semmifény marad.
Részvétből levelező fehér, és
esti levegőéggé foszló harag.

Legvégül a hiány tűnik el.
Nincs távolodás, ami hívna.
A rettentőben sem igésedik el,
aki önmagát idáig kibírta.

(Magyar Napló, 2018)