Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád
Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngős, töftöfölő szived
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!…

Ökröndöző és ugató lármádra…
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a szemhatár peremén…
Ott lenn üget az erdők mélyein… nézd!

Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen… vigyél,
süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!…
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem – a tarkóm beleborzong –
a szél pihés, hízelgő simítását.

Kecsegtető, varázsos messze karok!…
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyel!…
Ah! Ah!… fekete malmok bicegve sietnek,
mint hogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
hatalmas lábakon…

Ott a Hegyek most az utamra dobják
szendergő frissességük köpenyét.
Ott! Ott! nézd… annál a baljós fordulónál!…
Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket… a semmibe rogytok,
a köd zavarába!… És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mérföldlépő csizmátok messze zuhogását!…

Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!…
Holdfénybe derengő drága folyók!…
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is… Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt… ti Véletek, én Csillagaim!…
Gyorsabban!… még gyorsabban!… előre, hajrá!…
Lazítsd a féket!… Nem birod?… Törd le!…
Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!
Hurrá! A mocskos földet elhagyom!…
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.

( Kosztolányi Dezső fordítása)