Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba – Haklik Norbert írása

A Tiszatájonline tudósítása szerint az Ünnepi Könyvhéten, amikor a szegedi Dugonics téren Szilasi László faggatta a legújabb,Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba című Szív Ernő-kötetéről, Darvasi László kijavította a kérdezőt: nem tárcák, hanem tárcanovellák a könyvben szerepeltetett szövegek. A helyesbítés első hallásra talán meglepő lehet: Szív Ernő ugyanis a kilencvenes évekre tehető indulástól kezdve a szerző tárcaíró-alteregójaként jutott hangsúlyos szerephez a Darvasi-prózában, amely a legstabilabb székekhez hasonlóan három lábon áll. Először is ott vannak a nagyregények, amelyek legutóbbika, a Taligás, szintlépést jelentett a „megbízhatatlan narrátor” szerepeltetésével, valamint azzal, hogy olyan főhős-elbeszélőt szólaltatott meg, akire a megidézett korból és regénybeli szakmájából fakadóan is mintha rászabták volna azt az archaizáló, barokkos nyelvet, amelyet az író rajongói méltatni, bírálói pedig kárhoztatni szoktak. Aztán ott van a Darvasi-novella világa, amely a legtágabb értelemben vett Közép-Európa legendáiból indulva, egy-egy távol-keleti kitérőt is útba ejtve jutott el a közelmúltban a magyar vidékig. A harmadik láb pedig a századelő kispróza-mestereit idéző Darvasi-alakmás, a hírlapíró Szív Ernő, akinek álcáját már hatodik almalommal öltötte magára a szerző az itt szemlézett könyvvel. A Szív Ernő-szövegek tehát nem csupán alkalmi kiruccanásokat jelentenek az „újságpróza” világába, hanem az 1994-ben megjelent, első Szív-kötettől kezdve önálló tájegységet alkotnak a Darvasi-próza térképén.

A Dugonics-téren elhangzott helyesbítés azért lehet meglepő, mert eleinte a „szívernőség” a tárcával kapcsolódott össze elválaszthatatlanul – mi sem példázza ezt látványosabban, mint hogy az első Szív-kötet címe, A vonal alatt maga is műfaji önmeghatározás volt. A kérdés tehát az, hogy a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba valóban tágítja-e a Szív-prózák korábbi kereteit? Elmozdultak-e a Szív Ernő-szövegek valamely egyértelműen megfogalmazható, új irányba?

Az új Szív-kötet markáns, hangsúlyos igennel felel ezekre a kérdésekre.

Újdonság a korábbi Szív-gyűjteményekhez képest, hogy a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba szövegei szilárd koncepció mentén szerveződnek. A magyarok be- illetve kivonulását megéneklő nyitódarab és a kötetzáró szöveg között ugyanis évszázadokon átívelő, Janus Pannoniustól magáig Szív Ernőig tartó kultúrtörténeti utazáson vehet részt az, aki elfogadja a könyvcímben rejlő meghívást. A Szív-kötet azonban nem állapodik meg az ismeretterjesztő irodalom és a széppróza határvidékén, hanem kész kockázatokat vállalni – azáltal ugyanis, hogy irodalmunk nagyjainak alakját rendre az életükben fontos szerephez jutott nőalakok szemszögéből idézi meg. Így Krúdy Gyulát az őt később elhagyó feleség, Rózsa Zsuzsanna beszéli el, annak apropóján, hogy a fizetési elmaradások miatt kikapcsolják lakásukban a villanyt (Fényes úr), Juhász Gyulát, a „magától bánatos embert” pedig két múzsa is megénekli: Klima Ilona azt az epizódot idézi fel, amikor a Dunába ugrani készülő költőt első kötete megjelenésének hírével megmenti az öngyilkosságtól, de később szól egy darab az örök Annáról is, aki halálos ágyában a poéta neki dedikált kötetét olvassa. Ady Endrével folytatott viharos viszonyáról pedig maga Rienzi Mariska ad számot, a kabarészínésznő, aki a poétát szifilisszel fertőzte meg. A kötetben Kosztolányi Dezső alakja ihlette a legtöbb novellát – talán törvényszerű is, hogy korunk egyik legtermékenyebb tárcaírójának könyvében éppen Esti Kornél életre hívója jusson a leghangsúlyosabb szerephez –, de színre lép Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint, Karinthy Frigyes, majd Baka István, Esterházy Péter, Kertész Imre és Tandori Dezső is, Bajor Gizi, valamint Karády Katalin pedig nem múzsaként, hanem „saját jogán” érdemesíttetik egy-egy személyre szabott novellára a kötetben.

Az előző mondatokban szándékosan írtam novellát tárca helyett, ugyanis a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba darabjainak többsége terjedelmét és súlyát tekintve is átlépi az újságpróza kereteit, amelytől nem vitathatjuk el, hogy a szerző tehetségétől függően remekművek megírására is lehetőséget teremthet, műfajként azonban mégiscsak a könnyedség felé igazodik. Az új Szív Ernő-kötet legjobban sikerült szövegei ugyanis kiválóan mozgósítják azt az eszközt, amely a novellairodalom legremekebb darabjait emlékezetessé teszi: a pontos dramaturgiát, amelynek köszönhetően a csekély terjedelmű szöveg is roppant súlyokat bírhat el. Kultúrtörténetünk nagyjait ugyanis olyan sarkalatos élethelyzetekben idézik meg a szövegek, amelyek vagy érzékletesen sűrítik egyetlen jelentőségteljes epizódba sorsuk tragikumát – például amikor Böhm Aranka, Karinthy második felesége az auschwitzi rámpán vitatja meg egy másik deportálttal, vajon az ő férje-e a legnagyobb magyar költő, vagy amikor Márai Sándor a fegyverboltos szemszögéből előadott elbeszélésben megvásárolja a pisztolyt, amellyel később véget vet életének –, vagy pedig olyan kulcsfontosságú pillanatok, amelyek meghatározták a későbbi alkotói pályát, például amikor a fiatal Csontváry, még nem „sok, zabolátlan vízesés” festőjeként, hanem fiatal patikusként küzd a Tiszával Szegeden, a nagy árvíz idején.

Ráadásul ezek a szövegek sokféle módon képesek jó novellának lenni. A Karády Katalin börtön-monológja bármiféle változtatás nélkül megállná a helyét a rádióban, hangjátékként, vagy monodrámaként a színpadon, az Ernst Lajos pedig filmnovellaként, a kulcsfontosságú epizódokat a patikamérleg pontosságával adagolva bontja ki a tragikus sorsú műgyűjtő élettörténetét.

És közben kedvére csemegézhet az olvasó a remekbeszabott Darvasi-mondatokból, amelyek olykor aforizmaszerű tömörséggel mondanak ki bonyolult igazságokat – „Közép-Európa sohasem volt. Soha nem volt jelene, csak múltja volt és jövője.” –, máskor egyetlen megállapításban ragadják meg egy-egy klasszikusunk személyiségének lényegét – például Adyról állapítva meg: „úgy pozőr, hogy valóban belehal abba, amit eljátszik” –, vagy amikor a szegedi nagy árvíz monumentális tragédiáját sűríti bele egyetlen elementáris erejű bekezdésbe: „Nincsenek már utcák, utacskák, terek, kisközök! Kapualjak. Udvarok. Grundok, kertek, veteményesek! Fekete Velence! Gyászvelence! Krisztus Urunk 1879. esztendejében megfullasztotta Szeged városát a Tisza. Az idők során többször megpróbálta. Többször elmosta, nyaldosta és fojtogatta, jó. De így, ilyen borzalmas eltökéltséggel még soha! Készült hetekig, nőtt, fagyott, nőtt! Akkorára hízott, mint a világ, az egész világ. És egy éjjel, egy szeles hajnalon megtette! Egy szennyes tenger szörnyülködik a város helyén, irdatlan mennyiségű törmelékkel, leszakadt tetőkkel és egykorvolt bútorok hulláival, kamrák és ólak romjaival a hátán, de mint hallották, azért még van mit menteni. Fákon rekedt, félfagyott, didergő embereket. Sodródó állatokat. A vár töltésén fehérlő sátrakban fagyoskodók segítséget kérnek, ápolást, törődést! Lesz munka, lesz!”

Darvasi László megjegyzése a szegedi könyvbemutatón tehát nagyon is indokolt volt: a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba szövegei ugyanis a klasszikus tárcától távolodva, a novellisztika felé nyitnak új távlatokat a Szív Ernő-szövegek univerzumában, megannyi kiváló példával szolgálva arra, amit a Kosztolányiról szóló, Radákovich Mária című írás ekképpen fogalmaz meg: „milyen kevés elég a sokhoz”.

(Magvető, 2018)