Roger Martin du Gard úgy vélekedett, hogy „az író arca magántulajdon”, és ehhez is tartotta magát: sosem adott magáról portrét senkinek, a barátainak és a sajtónak sem engedte meg, hogy fotózzák. A Nobel-díj átadásán azonban nem tudta megakadályozni, hogy lefényképezzék.

Allen Ginsberg nem volt ilyen szégyenlős, gyerekkorától kezdve sok képe maradt fenn, még életében megjelent róla egy fotóalbum művészi és amatőr felvételekből, köztük számos aktja is szerepelt.

A magyar irodalomnak is vannak gyakran és ritkán fényképezett alkotói. Már régen is így volt ez: „Jókai Mór az első olyan írónk, akinek képei az 1870-es évektől – nem túlzás – elárasztják az országot. Az íróról még életében, majd pedig halála után újból és újból kiadott, nyomdai úton sokszorosított fényképes emléklapok, képeslap-sorozatok, képecskével ellátott medalionok frissen tartják és dokumentálják az írófejedelem iránt megnyilvánuló érdeklődést, tiszteletet, jelzik kultuszát. Az 1894-es pazar Jókai jubileumi ünnepségsorozat idején Jókai már méltó bálványa folyton szenzációra és hősre éhes közönségnek. A neves »udvari« fényképészmesterek a kialakult társadalmi hierarchiához idomulva elegáns műtermük hatalmas termeiben készítik precíz, ám sematikus, hamis pózoktól sem mentes felvételeiket. Parókás, díszmagyaros fényképeinek százait dedikálja Jókai rajongó lánykáknak, s ő maga is kap – a megyék által számára küldött díszalbumokon felül – igényes kötésű, aranyszélű képekkel telt fotóalbumokat színészektől, nőegyletektől, kisgyermekektől” – írja Kovács Ida.

Voltak olyan évtizedek, amikor kifejezetten kínos volt, ha egy kortárs író portréja szerepelt a saját könyvének borítóján. Mérvadó megítélésnek számított, hogy egyszerűen a hiúság és ízléstelenség körébe utalták. Talán ezért van az, hogy jelentős írókról is leginkább csak egyetlenegy portrét látni manapság is mindenütt, mintha sosem készült volna róluk másik – és már nem is élnek.

Mostanra ez a kérdés nem ilyen formában vetődik fel, inkább úgy, hogy az a kép illik-e oda, ahol láthatjuk. Az a tendencia érvényesül ugyanis, hogy egy könyvborítón lehetőleg olyan portré szerepeljen, ami kapcsolódik a könyvtervező koncepciójához vagy a szépirodalmi mű tartalmához, hangulatához. Itt a legapróbb vizuális elem is tudatosan szerepel, akár az öltözék, a háttér bármilyen motívuma, faktúrája jelentéssel bír, még az is, ha szándékoltan műtermi a beállítás. Szakmai szempontból egy íróportré minősége nemcsak a lexikonok vagy tankönyvek számára releváns, hanem a könyv eladása szempontjából is. Ha a borítón szerepel, valamilyen hatást biztosan kivált a vásárlóból, lehet megosztó is, éppen ezért teszik a kosárba vagy vissza a polcra. Itt valósul meg valójában két művészeti ág átfedése: magas művészi igényű portrét leginkább hozzáértő fotóművészek készítenek. Egy író megjelenítésének szakmai felelőssége a portréfestőéhez hasonlítható.

A lélek jellegzetességei az arcvonásokban is tükröződnek, még ha a megfigyeléseink szubjektívek is, nem vizsgálunk egy arcot, inkább csak hagyjuk, hogy valamit hozzátegyen eddigi ismereteinkhez, mondjon nekünk valamit. A műveltségi vetélkedőknek nem véletlenül része neves szerzők felismerése. Intelligenciateszteken is szerepelnek. Kedvenc íróimból kollázsoltam egy képeslapnyit ide, írásom illusztrációjaként. A ki kicsoda mindig sikerélményt nyújtó játék volt.

Saját egyedi szenzibilitásunkkal hallunk, látunk, olvasunk minden művészi alkotást, tehát mindenkinek megvan a maga külön olvasata a regényről, a maga élménye a filmről, a személyes nézete egy festményről, a saját emléke egy színházi előadásról, mindenkiben megmarad egy koncert. És mindenkinek megvan a belső, személyes arcfelismerő programja is. Tájékozódunk, meghallgatjuk, elolvassuk ugyan mások „szakmai nézeteit”, de az elsődleges mindig a saját ízlésünk, habitusunk, szimpátiánk, ami meghatározza, hogy mely művekkel kívánunk együtt élni.

Kontra Ferenc